Keresztény szemmel

Nem kétséges, hogy az emberi dimenziókban minden „vallásos” cselekmény közül az egyik legkülönlegesebb az imádság. Nagyon sokféleképpen tudjuk definiálni, mit is jelent imádkozni, mi az értelme, mi a célja. A Biblia több ezer éves „példákkal” szolgál e tekintetben, kétezer éves története során pedig maga az egyház is számtalan segítséget nyújtott abban, hogy a mindenkori hívő ember hogyan és miért imádkozzon. Sőt az egyház Ura, Jézus Krisztus adta a legkonkrétabb útmutatást arra nézve, hogy miként szólíthatjuk meg a magasságos Istent Atyánkként, édesapánkként.

Az egyik legalapvetőbb kérdésünk az imádsággal kapcsolatban a meghallgattatásának a kérdése. A belső szoba magányos hely vagy valóban a párbeszéd, a reális isteni felelet színtere? Mi történik imádságainkkal Istennél? Miért történik olykor sok minden másképpen, mint amiért – úgy véljük – teljes hittel könyörögtünk? Mit kezdhetünk számos kudarcélmény után a jézusi biztatással: „…amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.”? (Jn 16,23b) Persze tudjuk: a „kéréslajstromos” imádság hamis, és a „helyes imádság” alapvető eleme kell, hogy legyen a hálaadás, Isten dicsőítése. De néha úgy tűnik, hogy ez utóbbi kritériumokat elsősorban azért hangsúlyozzuk, hogy elvegyük az ima meghallgatására vonatkozó kérdésünk élét.

Olykor még az is megesik, hogy a klasszikus tanítás alapján ugyancsak elkövetjük azt a hibát, amely a legnagyobb lépés imádságos életünk devalválódása felé: üzletelünk. Azaz a gyönyörűen megfogalmazott hálaadó és dicsőítő mondatok alapján és okán várjuk el, hogy kéréseink meghallgatásra leljenek. (Valahogy így gondolkodunk: „Nézd, Atyám, én áldalak téged, dicsőítem szent neved. Úgy lenne korrekt, ha azt az apróságot, amit kérek, te megadnád nekem cserébe.”)

Fontos lenne egyszer nagyon őszintén átgondolnunk ezeket a kérdéseket is. Most mégis elsősorban saját magunkra, az imádság és az imádkozó élet emberi, bennünket érintő, bennünk gyökerező aspektusára figyeljünk. Mert meglehet, feszítő kérdés, hogy mi történik imádságainkkal Istennél, de ugyanilyen bántóvá tud válni számunkra az is, hogy mi történik imádságainkkal bennünk, a mi életünkben. Mert nagyon úgy tűnik, nem a szerint élünk, mint amit az imádságos belső szobában megfogalmazunk, amire ott elkötelezzük magunkat.

Az egyház kétezer éve könyörög az egységéért – mégis ezer részre szakadt. Évezredek óta könyörgünk azért, hogy béke legyen a világban és miközöttünk – és mind a világ, mind legszűkebb közösségeink tele vannak a békétlenség gyilkos jeleivel. Évezredek óta könyörgünk megélhetésért, élelemért, vízért minden embernek – és a világ nagyobbik része ma is szükséget szenved mindezekben. Évezredek óta könyörgünk a Krisztus-hívők hiteles életéért – de semmivel sem érezzük tisztábbnak, hitelesebbnek szavakban és tettekben megfogalmazódó igehirdetéseinket.

Sokan, nagyon sokan imádkozunk napról napra, hétről hétre ugyanazon dolgokért. Éppen ezért adódik a kérdés: ha nemcsak könyörögnénk a nyilvánvalóan jó dolgokért, hanem tennénk is értük, nem lenne-e egészen más szűkebb és tágabb környezetünk? Ha nemcsak könyörögnénk a békességért, hanem meg is hoznánk érte a saját magunk áldozatait, nem lennének-e békésebbek közösségeink? Ha nemcsak könyörögnénk az alapvető életfeltételekért minden ember számára, hanem ha kell, saját magunk is vállalnánk a lemondás útját, nem lenne-e sokkal igazságosabb az élet akár gyülekezetünkben, falunkban, városunkban, ebben az országban és az egész világon?

Tudom jól, nagyon naiv így feltenni ezeket a kérdéseket, hiszen a világ sokkal bonyolultabb. De mégis bánthatja az imádkozó embert a gondolat: ha milliók akár naponkénti egybehangzó imádsága – bocsánat a kifejezésért – falra hányt borsóként pereg le a világ békétlenségéről, igazságtalanságáról, akkor fel kell tennünk az imádkozók elkötelezettségét firtató kérdést is.

Az imádság bizony küzdelem és elköteleződés. Nem imádság az, ami mögül hiányzik az az elköteleződés, hogy amit kérek, azért saját magam is hajlandó vagyok megtenni azt, ami rajtam múlik. Nem imádság az, ami mögött nem ég az ember lelke, ami mögül lényegében az hiányzik, aki saját magam vagyok.

Sokszor úgy tűnik, imádságunk nem más, mint éppen a felelősség elhárítása: én megtettem, amit megtehettem. Könyörögtem épülő-szépülő gyülekezetért – de lényegében sem időmből, sem anyagi lehetőségeimből nem áldoztam érte semmit. Könyörögtem a békességért – de magam továbbra is haragot tartok, pletykálok, és képtelen vagyok arra, hogy békétlen kapcsolataim megoldása érdekében vállaljam az őszinteséget. Könyörögtem az egyház egységéért – de a saját gyülekezetemből, egyházamból én magam rekesztem ki azt, aki elveim, véleményem, kegyességem szerint nem fér bele a gyülekezet, az egyház közösségébe. Könyörögtem a világ nagy bajainak enyhüléséért – de semmit nem tettem azért, hogy én magam segítsek a rászorulón. Könyörögtem, hogy munkámat, hivatásomat hasznosabban tölthessem be – de ezenkívül semmit nem tettem azért, hogy változtassak azon, ami miatt nem tud hasznosulni. Bizony nagyon húsba vágó lenne, ha Atyánk egyszer számon kérné rajtunk mindazt, amit mi kértünk tőle!

Az imádság nem az emberi lehetőségek utáni utolsó esély, hanem éppen fordítva: az emberi lehetőségek kiindulópontja. Valóban az a belső szoba, ahonnan elindulunk kifelé, a mindennapok teendői, feladatvállalása, elköteleződése felé. És csak azon az úton járhatunk, amely iránt valóban el is köteleződtünk a belső szoba Istennel való közösségében.

Lehet, hogy először is újra meg kellene tanulnunk kevésért könyörögni. Nem a nagy világ nagy bajaiért, hanem azokért a jelentéktelennek tűnő, apró jelenségekért, eseményekért, emberekért, közösségekért, amelyek felé nagyon konkrét lépésekkel nekünk kell közelednünk. Meg kellene tanulnunk újra felelősségünk teljes tudatában formálni könyörgésünket és vállalni az aktív, tevőleges felelősséget mindazért, amit kértünk Atyánktól. Hogy imádságaink ne maradjanak következmények nélkül. Olyan következmények nélkül, amelyek a mi konkrét, következetes és elkötelezett lépéseinket jelentik.

Kendeh K. Péter