Keresztutak

A második nyilvánosságkonferencia. Az első tavaly november végén volt a Gellért Szállóban, a mostaninak pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum adott otthont április idusán. A rendezvényt az „Értünk” Egyesület és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége jegyezte. A meghívott előadók ezúttal Babarczy Eszter kultúrtörténész, publicista, Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő, író, Hack Péter jogász, egyetemi adjunktus, L. Simon László költő, író, Rubovszky Rita kulturális menedzser, Seres László újságíró és Simon János politológus, egyetemi docens voltak. (Csoóri Sándor egészségi állapotára hivatkozva lemondta a részvételt.)

Babarczy Eszter arról beszélt, hogy a demokrácia meglehetősen széles terepe a véleményeknek, ám jól különválasztott területek állnak rendelkezésre ezek kifejtésére. Amerikai példákat említve arra hívta fel a figyelmet, hogy nálunk az utóbbi időben központi helyre kerültek az extremitások. Nem mentes ezektől a tengerentúl sem, ám ezek ott nem emelkednek a politika rangjára, magyarán az a színpad, amelyet politikának nevezünk, zárva van az egyébként létező, nagy tömegeket maguk mögött tudó szélsőséges nézetek előtt. Ehhez kapcsolódva olyan, néhány pontban rögzíthető civilizációs normarendszer szükségességét hangsúlyozta, amelyet a magyar közélet szereplői egyként tudnának elfogadni, és amelyet nem lépnek át.

A demokrácia működtetője Hack Péter szerint a tájékozott állampolgár. Arra az önmaga által felvetett kérdésre, hogy vajon a magyar nyilvánosság elősegíti-e a polgárok tájékozódását és ezzel együtt a köz ügyeiben hozott felelős döntéseket, azt válaszolta: meglehetősen korlátozott mértékben. Felvetette, hogy fokozatosnak mondható az alkotmány szerint a végrehajtó hatalmat ellenőrizni hivatott intézmények szerepének háttérbe szorulása.

1. Simon László a kultúra nyilvánosságát, illetve a kultúra szélesebb nyilvánosságban való megjelenésének problematikáját boncolgatta. Szerinte míg a magyar kultúra belső nyilvánosságai terén nagyjából megfigyelhető az orientáció, addig a szélesebb társadalmi nyilvánosságot a magyar kultúra alig éri el, és azok a szerzők, akik mégis elérik, politikai erővel, azaz a politikai érdek által motivált térbe kerülnek. Piac és politika így ér aztán össze a kultúra kapcsán.

Nemzeti taburendszer kimunkálását vélte szükségesnek Rubovszky Rita. Közmegegyezést néhány – alapvetően identitást adó – elemet illetően, olyat, amelyre természetesen sok példa van a világban (Franciaországban ilyen a forradalom, a köztársaság és az enciklopédia, az Egyesült Államokban a Függetlenségi nyilatkozat és így tovább), s amelyet önmagára nézve mindenki kötelezőnek fogad el, tudomásul veszi sérthetetlenségét.

Seres László volt az egyetlen, aki nem tudott vagy nem akart – vagy nem tudott és nem is akart – kilépni a napjainkat átható és formáló beszédhelyzetből, miszerint itt és most felesleges dolog nyilvánosságról beszélni, hiszen antiszemitizmus van. Citált Bayer Zsolt cikkéből ugyanúgy, mint Csoóri Sándor Nappali holdjából, melyek szerinte a fokozatosan romló tendenciát szemléltetik. Véleménye szerint a két pusztító nézetrendszer, a fasizmus és a kommunizmus után a harmadik a posztmodernizmus, remény tehát nemigen van, ahogyan nyilvánosság sincs.

Simon János nagyjából a megosztott Magyarország fura viszonyait festette le, mondván, itt jelen pillanatban egy-egy vélemény esetében annál, hogy mit tartalmaz, sokkalta inkább az a szempont, hogy ki mondja. Példaként említette a nyolcvanas évek Spanyolországát: a húsz évvel későbbi ország víziójának megteremtésére az összes politikai erő mögött álló szellemi világ összefogott, míg nálunk ez hat-hét bennfentes ügye volt – jó pénzért.

A kerekasztal-beszélgetés jó ideig az időközben távozó Seres László előadása körül forgott, igaztalan és tendenciózus állításainak cáfolatával. Babarczy Eszter kijelentette, hogy ezzel a Hírszerző munkatársa éppen az általa előbb említett civilizációs normát lépte át.

Hack Péter elmondta, hogy a közelmúltban különböző országok más-más módon léptek át a diktatúrából a demokráciába. Ezek közül két szélső verzió: az egyikben számon kérnek, míg a másikban amnéziát hirdetnek. Az előbbire Spanyolország, az utóbbira Görögország a példa. Mint kifejtette, nálunk sajátos megoldás született. Semmit sem kértünk számon, és semmit sem felejtettünk el. Véleménye szerint ez a lehető legrosszabb megoldás, bár a jelenkori Spanyolország – ahol ez idő tájt bukkannak elő a feledettnek hitt múlt sérelmei – példája arra kell, hogy figyelmeztessen: nem lehetséges a kibeszélés nélküli feledés.

Természetesen a hazai sajtó alig – sőt szinte abszolút nem – foglalkozott a konferenciával. Ismerve a viszonyokat, ez annyit jelent, jó úton járnak a szervezők.

– sgy –