Evangélikusok

Április 2. és 4. között kis híján Bukarest lett a világ közepe. Végre teljesülhetett Basescu államelnök történelmi vágyálma: „kelet Párizsát”, Bukarestet senki sem fogja többé összetéveszteni a „nagy riválissal”, Budapesttel – mert, mint mondá az elnök, „vagyunk, akik vagyunk, talán még annál is több”.

Irigylésre méltó, szívós és kitartó román diplomáciai offenzívának, illetve egyebek mellett a szerencsés politikai konstellációnak köszönhetően április elején Bukarest adott otthont ugyanis az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO egyik legnagyobb katonai, politikai csúcstalálkozójának.

El kell mondani, hogy ez volt minden idők eddigi legjelentősebb és legnagyobb romániai rendezvénye, melyen huszonhat tagország állam- és kormányfője, nyolcvanhat minisztere, huszonhárom partnerország magas rangú tisztségviselője, háromezer rangos diplomata, politikus, az ENSZ, az Európai Unió, a Világbank és más szervezetek vezetői vettek részt. Itteni szokás szerint még a Román Ortodox Egyház is kivette a részét a nemzet méltó és hathatós megjelenítéséből, és áldásával biztosította a mennyeiek támogatását és jóindulatát. De ne feledkezzünk el a közel négyezer akkreditált sajtósról sem, akik csupa szemként-fülként kísérték hűségesen figyelemmel a korszakos eseményt, közvetítve a felemelő üdvbizonyosságokat.

A hetek óta tartó, nagy előkészületek minden eddigit fölülmúltak – hadd lássa a világ, hogy milyen csodákra vagyunk képesek! Csodákra, mert hasonló irreális iparkodásról csak Ceausescu idejéből maradtak szórványos emlékeim, amikor a brassói központi park fáinak őszbe sárguló leveleit zöld festékkel fújták be.

Szóval soha nem látott lázas készülődés vette kezdetét, a hivatalosságok pedig valamiféle eszkatologikus váradalmakat sejtető fokozott buzgalommal láttak hozzá Augiász istállójának herkulesi megtisztításához. A „befejezetlen” világcsodát, a parlamentet több ezren sminkelték, cicomázták. Bevezették a hírhedt „Bush-sávot”, főútvonalat, melyen a világ urai zavartalanul jöhettek-mehettek az egyébként kaotikus városban. A jeles vendégek számára fenntartott központi útvonal új foltokat, néhol új aszfaltrétegeket is kapott, és többéves kihagyás után a forgalmi sávokat is felfestették.

Lezárták, lehegesztették a stratégiai útvonalak csatornafedőit is, előtte azonban – tisztán emberségből – kitelepítették a csatornalakók ezreit, és gondoskodtak a koldusokról, a hajléktalanokról (néhány napi továbbképzésre szociálisnak nevezett központokba zárták őket), illetve a százezernyi kóbor ebről. (Megjegyzem, a kutyák azóta épen, sértetlenül és töretlen harapási kedvvel újra megjelentek a belvárosban, de a többiek is elfoglalták régi helyüket.)

Megkezdődött a máskor elmaradt tavaszi nagytakarítás is, persze leginkább ott, ahol a hivatalosságok jöttek-mentek; sok helyen lemázolták a kopott, régi tömbházakat, csak úgy csillogott-villogott minden. És hogy mindennek teteje legyen, több tízezer rendőr és biztonsági ember, töméntelen felszerelés gondoskodott a résztvevők nyugalmáról.

Pesszimistább vélemények szerint akár hetvenmillió euróra is rúgtak a költségek és a társuló veszteségek. S bár közhelyként hat, mégis kimondom, hogy ezt a szép kis összeget sokkal fontosabb célokra, szükségesebb dolgokra is el lehetett volna költeni; talán néhány életmentő műtétre, melyre soha sincs pénz, netán az arra rászorulóknak gyógyszerre, élelemre, iskolára, munkahelyteremtésre – de hát ne legyek naiv. Nem erről szól ennek a filozófiája.

Mi is volt a hozadéka az egésznek? A konkrét, kézzel fogható, pozitív eredmény? Mert az ország presztízsén túl – ami talán sovány vigasz – a csúcstalálkozó tényleges eredménye, reális, pozitív hozadéka nem indokolta a rengeteg felhajtást, a sok hűhót, ami körüllengte az egészet. Egy sokkal szerényebb számú, de morálisan és szakmailag elhivatottabb testület talán hatékonyabb lett volna.

De hát „Párizs megér egy misét” – mondanák, az egyik hegyes tollú erdélyi riporter pedig így ír az eseményről: „Hősök voltunk, testvéreim, történelmet írtunk. Mi, a csúcsra akkreditált újságírók. [Bekezdés] Egy csucsut írtunk történelmet, kedveseim, szakmailag ezt úgy hívják, hogy profi szócsövek voltunk. Azt írtuk, amit ők akartak, és abból is annyit, amennyit ők akartak. […] Természetesen hírértékű esemény nem történt, minden küldöttség otthonról tudta, hogy itt mit fog csinálni, és mit akar csinálni, kiszámítható volt minden, ráadásul azt is tudták, hogy a másik mit fog csinálni, nem is kellett volna iderepüljenek Bukarestbe, hogy összegezzék a végeredményt. […] Gyorsan megírtuk, amit hatóságaink akartak elhitetni a néppel: azért volt fontos ennyi pénzt elverni a csúcsra, mert a jó történelemírás rengetegbe kerül.”

Ne feledjük, hogy lesz egy másik, sokkal jelentősebb, sorsdöntőbb csúcstalálkozó is, ahová a világ igazi Ura jön el, s ahová mindenki hivatalos lesz! Oda nemcsak páncélozott limuzinos diplomaták, közéleti méltóságok, a kiválasztottak hívatnak meg, hanem minden ember, a hétköznapi, szürke kisember, a csatornalakó, a hajléktalan és a koldus is. És tudjuk, hogy ez lesz az igazi csúcs, ahol nem ideiglenesen, nem részlegesen, hanem örökre és végérvényesen eldől a teljes emberiség, az egész teremtett világ sorsa. Ott a dolgok végső és tökéletes megoldása következik, ott feleletet kapunk megválaszolatlan kérdéseinkre, ott helyére kerül minden, és megoldódnak a megoldhatatlannak tűnő problémák.

A nagy kérdés azonban az, hogy mi miként készülünk erre a végső nagy csúcstalálkozóra; van e bennünk valami abból az elragadó, lelkesítő eszkatológiai dinamizmusból, amely Jézus első tanítványait jellemezte? Vajon készek vagyunk-e életünk, szívünk főutcáit úgy megtisztítani, felújítani, hogy megérkezhessen oda ő, aki a legnagyobb, aki előtt végül minden térd meghajlik?

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület