A hét témája

„Felnőtt emberként el kell tudni dönteni, illetve rá kell érezni, mire van energiánk lélekben és testben, illetve mi minden feladatunk van a világban. Nem hiszem, hogy elvehetnénk az emberektől ennek a döntésnek a súlyát. Természetesen ez csak a jövő tervezésére vonatkozhat, a már megjelent élet – akár embrió formájában – már adottság, ő jelen van” – mondta beszélgetésünk kezdetén a gyermekvállalás felelősségéről szólva Hegedűs Attila soproni lelkipásztor.

– Különleges neveket adtak a fiaiknak.

– Mindegyik srácnak két keresztneve van: Kende Kristóf, Botond Barnabás, Csanád Ágoston, Levente Lukács. Egy olyan, ami csak magyarul létezik, hogy akármerre vetődnek is a világban, mindig legyen „idegen íze” a nevüknek. A második keresztneve mind a négynek a Bibliához, a keresztény kultúrkörhöz kapcsolódik, és akár a jelentése miatt, akár az őket viselő személyiség miatt idéz jó hangulatot.

– Milyen érzés fiús apának lenni?

– Nagyon élvezem, hogy fiaim vannak, hogy ülnek a poénok, hogy végre elkezdhetek rendszeresen csocsózni, ami annak idején valahogyan kimaradt az életemből. Ugyanakkor fájdalmas látni, hogy némely dolgokban mennyire hasonlítanak rám, és tudom, hogy nekik is részük lesz ugyanazokban a krízisekben, amelyekben nekem volt. De mindenképp öröm és megtiszteltetés számomra, hogy általuk résztvevője lehettem a legnagyobb emberi misztériumjátéknak, az élet továbbadásának. Én ugyanis misztikumként élem meg az apaságot – na jó, talán a pelenkázást kivéve… Bár ha a lábmosás története jut eszembe, ezt is tudom annak látni.

– Soha nem merült fel Önben, hogy feleségével inkább a mai „divatot” kellett volna követniük: egy gyerek vagy akár egy sem, így anyagilag is „jobban járnának”, és több idejük is lenne?…

– A gyerek nem divatcikk. Az idő pedig… Az idővel egy dolgot tudunk tenni: eltölteni valahogy. Időt spórolni, „bespájzolni” nem lehet. A tragikus az, ha utólag valaki azt érzi, hogy nem azzal töltötte, amivel kellett volna. Ilyen szempontból egyvalamiről meg vagyok győződve: a jövőről való gondoskodás a legjobb befektetés. Arról nem derülhet ki, hogy fölösleges volt…

– Hallottak-e esetleg olyan negatív felhangú megjegyzést, hogy egy ekkora gyülekezet lelkésze hogyan tudja összeegyeztetni a munkáját a sok gyerekkel járó feladatokkal?

– Nem ez a reakció volt az általános. Sokkal inkább az, hogy gratulálnak, drukkolnak nekünk, „csodálnak”, amit illő iróniával fogadunk. És ami fontos: sokan akarnak segíteni, hogy össze lehessen egyeztetni a különböző feladatokat.

De valóban volt, akiben így vetődött föl a kérdés. Ő éppen azt nem érti, hogy a lelkésznek nem az a fő feladata, hogy „a lelkészi hivatal rendjéről gondoskodjék”, hanem az, hogy személyiségével, életével sugározza a benne élő reménységet. Ha kevesebbet tudok is így szervezni, dolgozni, a gyülekezet igenis profitál abból, hogy egy élő, nyüzsgő, nevetéstől és gyerekzajtól teli lakásból megyek föl vasárnap a szószékre. Egyébként is jó, hogy a lelkészt nem lehet bármikor „leakasztani a szögről”: ez a gyülekezetet arra készteti, hogy saját, rejtett kincseit kezdje el használni – a hívek kreativitását, szabad idejét, ötleteit. Néha ebből több szépség születik, mint a lelkész magánszámaiból.