A vasárnap igéje

PÜNKÖSD ÜNNEPE – Jn 14,23–31

Sok templomunkban látható a szószék hangvetőjén a kiterjesztett szárnyú galamb – a Szentlélek jelképe –, amint éppen leszállni készül. De megérkezik-e, és talál-e helyet, hogy leszállhasson? Afelől senkinek ne legyen kétsége, hogy ő, a Szentlélek – bár némelyeknek útban van, mégis – úton van hozzánk, mert Jézus Krisztus Urunk megígérte.

Pünkösdkor őt ünnepeljük, a Szentháromság harmadik személyét, az Atya és Fiú Lelkét, akit sokszor emlegetünk, akire sokszor hivatkozunk – és akivel sokszor nem törődünk. Meglepetten és hálás szívvel ámulok azon, hogy még nem sértődött meg, és nem fordította meg röpte irányát. Nem szólhatnánk egy szót sem, ha egyszer csak szószékeink hangvetőjén megfordulva látnánk. Mintha nem érkezne, hanem távozna. Mert sokszor beszéltünk róla, hivatkoztunk rá, emlegettük, de nem vettük komolyan, nem számoltunk vele, és nem hívtuk napi imádságainkban. Az egyház pünkösdkor mégis őt ünnepli: a sokszor megszomorított, a sokszor letagadott és megtagadott Szentlelket, az Atyának és Fiúnak a Lelkét.

Ezen az ünnepünkön sem tehetjük ezt másképp, csak bűnbánattal. Nem mentegethetjük magunkat azzal, hogy őt csak mások szomorítják meg. A másként hívők, a másként „lelkesedők”, az istentiszteletet máshol tartók, más liturgiát és más bibliafordítást használók, de mi ugyan nem! Isten igéje meggyőzi szívünket: mi is a Lélek-szomorítók nagy táborát gyarapítjuk.

És mégis remélhetjük, hogy ő ismét, most is úton van hozzánk. Mert bár sokszor megsértettük, nem sértődött meg. Mert bár számtalanszor megbántottuk, nem fordult vissza.

Hogy honnan veszem én ezt? Miért merem – a sok csüggesztő jel, keserű tapasztalat és egyházunk nyomorúságai ellenére – állítani, hogy ő úton van hozzánk, és meg is érkezik? Mert ezt olvassuk az evangéliumban. Mert hallgathatjuk az igehirdetést. Mert istentiszteleteinken a kezdőének után az első mondat így hangzik: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében.” Mert Jézus Urunktól ígéretünk van!

Ezért hihetjük, hogy a Szentlélek valóban úton van hozzánk. És sóvárogva várjuk megérkezését. Mert akkor nem hull porba imádságunk; akkor nem összeverődött társaság, hanem Isten egy és szent népe vagyunk, az anyaszentegyház, amelyről az ősi hitvallás szavai így tanúskodnak: egy, szent, egyetemes és apostoli.

Ahova ő megérkezik, ott megvalósul, amit hiszünk: egyház születik. Mint ahogy az első keresztény pünkösdön Jeruzsálemben a háromezerrel, úgy ma is megtörténhet a csoda. Ezért hívjuk őt, könyörgünk jöttéért. Mert ő a legfőbb, a legnagyobb, a legdrágább ajándék, akiben miénk minden, és aki nélkül semmink sincs. Minden általa a miénk, és semmink nincs, amit ne ő hozna nekünk.

Ezen a pünkösdön Jézus Urunk szavaiban a Lélek szülte tanítványok és a Lélek teremtette egyház négy vonása jelenik meg előttünk.

Ahol a Szentlélek munkálkodik, megszületik a szívekben a Jézus iránti szeretet. A Genezáret partján (Jn 21,15–17) Péternek tette fel a kérdést – tudjuk, háromszor is – a feltámadott Úr: „…szeretsz-e engem?” A kérdés nemcsak az egykori tanítványnak, mindannyiunknak szól. És akiknek szívét a Szentlélek munkába vette, ma is elmondják: Igen, Uram, szeretlek téged. Nem kell fogadkozni, ország-világ előtt harsány, melldöngető nyilatkozatokat tenni! Ezt a csendes, alázatos vallomást várja tőlünk is a Mester. S ha kimondjuk, ő tudja, igazat szóltunk-e.

A Szentlélek meggyőzi szívünket, hogy Jézus Urunk igéje nélkül nem élhetünk. Szava nem egy lesz a vélemények között, amellyel alkudozni lehet, s amelyből ezt vagy azt – az éppen esedékes helyzet és ízlésünk szerint – kihagyhatunk, kiválogathatunk. A Szentlélek állítja helyre az ige tekintélyét. Ő teszi hatékonnyá az igehirdetést. A keresztről szóló beszéd őáltala lesz életújító hatalommá. Nélküle falra hányt borsó a legjobb szándékkal kimondott szavunk is, de ha ő úgy akarja – amint az Ágostai hitvallás mondja: ahol és amikor Istennek tetszik –, a hirdetett törvény pöröly és a hirdetett evangélium sebeket gyógyító, bűnösöket vigasztaló balzsam lesz.

Ahol a Lélek munkálkodik, ott a „Békesség néktek!” – a Feltámadott első szép szava (Reményik) – teremtő hatalom, gyógyító erő lesz az övéi életében. A békétlenség, nyugtalanság fejedelmét legyőző Úr győzelméből részesíti a benne bízókat. Kell-e bizonygatni, hogy napjainkban – amikor mindannyian szenvedünk a békesség és a megértés hiányától – milyen nagy szükségünk van erre az ajándékra? A világi kísérletek kudarca talán végre észhez térít bennünket, és belátjuk, csak benne és általa lelhetjük meg békességünket.

S végül a reménység! A sokat idézett mondások – például: „Amíg élek, remélek” és „A remény hal meg utoljára” – is mutatják, a szíve mélyén mindenki érzi, reménység nélkül valóban nem lehet élni. De nekünk nem is kell! Ígéretünk van arra, hogy ő, aki ígéreteit számon tartó és beteljesítő Úr, ezt az utolsót is, amely még hátravan, valóra váltja: visszajön, és magához veszi az övéit. Hát csoda-e, hogy az öreg János apostol szavaival (Jel 22,20) oly sokan imádkozzák – jó lelkiismerettel mondom, én is közéjük tartozom –: „Jöjj, Uram Jézus!”

Ezért ne lankadjon szívünk, amikor ezen az ünnepen ezt énekeljük: „Legdrágább ajándékodért / Könyörgök, Istenem, / Vigasztaló Szentlelkedért. / Ó, add meg énnekem!” (EÉ 241,1)

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, aki egykor az első pünkösdön és egyházad történetében azóta is számtalanszor beteljesítetted szent Fiad, a mi Urunk ígéretét, és kiárasztottad népedre Szentlelkedet, szánj meg bennünket! Add meg nekünk is legdrágább ajándékodat, hogy bízhassunk benned, szeretni tudjuk Urunkat, Jézus Krisztust, megtarthassuk igéjét, és békességünk legyen őáltala! Ámen.

Ittzés János