Keresztény szemmel

Elballagtak. Jókedvűek voltak, izgatottak és meghatottak. Még a legvagányabb lány is gyönyörűre volt „maszkírozva”. Felnőttnek tűntek, és egy pillanatra teljes tudatában voltak annak, hogy valami elmúlt.

Őszintén… ez volt a nap kulcsszava. Az őszinteség. Igazi könnyek a búcsúbeszédek alatt, aztán a felszabadult, kicsit túl hangos taps és nevetgélés az emlékérmek, díjak átadása alatt.

A templomból visszaérve az ősrégi falak között várakoztunk néhány alsóbb évfolyamossal, hogy a végzősök távozása után az ünnep utolsó virágmaradványait közös erővel eltüntessük. Közben felnőttnek tűnő végzőseink családtagjaikkal, barátaikkal körbevéve, már-már megdicsőülve szép lassan szivárogtak kifelé az óriási virághalmok mögött.

Ekkor kezdődött… Érkeztek a mosolyok, a hangos „Csókolom, tanárnő!”-k, a kis huncut odahunyorítások. Jólesett. A sok közül kiválva egyik „felnőtt férfinak tűnőm”, gyermeksége minden naivságával és őszinteségével, hozzám sietett. Ballagásra kapott egyik virágcsokrával akart megajándékozni. Mosolyogva hárítottam el, és próbáltam magyarázni, hogy miért nem fogadhatom el az őt illető virágköltemények egyikét sem. Nem ellenkezett, mert tudta, hogy értem a szándékot. Azt, hogy meg akart ajándékozni, megköszönni mindent. Mindent, amit kapott, és amit tanult. Pedig nem bántam velük kesztyűs kézzel. Őszintén és szeretettel igen. De pátyolgatás, „kegyelemből” adott érdemjegy nem volt. Arra tanítom őket, hogy nem félni és siránkozni, hanem küzdeni kell, teljes erőnkből.

Mindig nevetnek, hogy mikor látnak majd meghatódni… És miközben ott álltam a folyosón az alsóbb évfolyamosokkal, megállt mellettünk egy másik „majdnem érett”, és ünnepélyes arckifejezéssel arra kért engedélyt, hogy két puszit adhasson…, azután jöttek a folyosón egymás után. Mind-mind meg akartak ölelni, mert tudták, ez az őszinte elköszönés. Most még csak egy pillanatra, mert a közös munka csak az érettségi után ér véget, de így zárták le. Szeretetben… Meghatott. Nagyon.

Elég jól eligazodom a média világában, de tanárölelésről csak ritkán hallok. Pedig tudom, hogy több száz, több ezer pedagógus kollégám élte át ezt a felemelő érzést az elmúlt hetekben. A „csoportos tanárölelés” évente ismétlődik, és sok ezer diák és tanár között jelent életre szóló kapcsot. Már évek óta tudom, miért ismerik meg a tanárok felnőttként is a régi diákokat…

Ezek a pillanatok erősítenek meg abban, hogy jól döntöttem. Nem érdekel, mit gondolnak azok, akik életükben nem láttak közelről középiskolást, akik nem érezhették soha, hogy munkájuk miként érik őszinte öleléssé az évek során. Az igazi pedagógusnak ez a fizetség, nem pár ezer plusz forint. És igen, én ezért vagyok büszke arra, hogy tanár vagyok… Köszönöm, gyerekek!

Kecskeméti Zsuzsanna