Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2008 - 19 - Csend – élet

Kultúrkörök

Csend – élet

Állunk a természet könyve előtt, amelyet ezúttal Jerabek-Cserepes Csilla nyitott ki nekünk. Belátunk a lapok közé. Betűzgetünk. Olvasni próbálunk. Nehéz a dolgunk, mert egykor a természet, az élő és az élettelen mindenség az ember házának a küszöbéig ért – de mi van ma a mi küszöbünk előtt? És még sincs nehéz dolgunk, mert Csilla képei – ezek a fénnyel és áhítattal átitatott „világszeletkék” – nagyon közel hozzák a teremtett világ, benne a mi teremtettségünk titkait.

Miben is állna a fénykép? Olyan szépen kifejezi magyar szavunk a dolog lényegét: fénnyel rajzolt-festett kép. Amit történetesen vegyszerekkel rögzítenek. Hihetetlen, hogy mégis van ebben a – szigorú fizikai és kémiai törvényszerűségek által meghatározott – történésben, mégis van benne valami misztérium. Pontosan, beállítás szerint működik a gép objektíve – a képben gyakran mégis lesz valami szubjektív, valami lélek.

A fényképezés története nemcsak technikatörténet, nemcsak művészettörténet, nemcsak sajtótörténet vagy a dokumentálás története, hanem – és ez helyezi az alkotóra a megfelelő „címkét” – a hozzáállás története. Van, akit az izgat, milyen eszközökkel, vegyületekkel lehet mind tökéletesebb képet készíteni. Van, aki a megörökített jelenségeket átformálja, új jelentésekkel, nézőpontokkal ruházza föl. Trükközik, montíroz, kivág, ráfest, komponál, átkomponál, belenyúl. Van, aki a valóság mind pontosabb visszaadására törekszik, látszólagos vagy hűvös tárgyilagossággal. Van, aki a tudomány, a hírközlés, a politika szolgálatába állítja. Van, aki a láthatóban a láthatatlant keresi. Vagy az alig láthatóra hívja föl a figyelmet.

Csilla számára a fényképezés – úgy gondolom – nem cél, csupán eszköz. Nem hiszem, hogy saját homlokára ragasztva a „természetfotós” címkét, holmi divathullámnak hódolna. Számára a fényképezés a szelídség és az alázat eszköze. És persze saját szelídségének és alázatának tükre. Mert van a természetnek egy szelídebb rétege: lankás tájak, csörgedező forrás, tojásain ülő madár, nyíló virág, havas hegyoldal. És van egy másik arca is: a kíméletlen, a brutális. A vihar a tengeren, a mindent betemető lavina, az antilopot marcangoló gepárd kegyetlen élni akarása, az útszélen heverő macskatetemen lakmározó zöld legyek elégedett zümmögése vagy a pókhálóba akadt légy tehetetlensége.

Csilla szelídsége témaválasztásaiban és képkivágásaiban is megnyilvánul. Nyoma sincs bántásnak, bántódásnak, kizsákmányolásnak. Talán csak a Hallstattban készült Vonulatok láttán érezzük valami őserő sugárzását, és szomjazunk fájdalmasan az egyre gyakrabban aktuális Esőváróval.

Csilla a szelídségen túl rendkívüli alázattal közelít a témához. Remélem, nem értik félre: talán nem is a fotózás, hanem a megpillantás, a megragadás a kiállított művek lényege. Az, hogy alkotójuk észrevette és – nem utolsósorban – jó kompozíciós érzékkel kimetszette a teljességből a figyelemre méltót, a megörökítendőt, az üzenethordozót. A rész, a részlet néha egészen kicsi (Fényfürdőben, Domborzati tanulmány), máskor tágasan levegős (A cél felé, Zarándokút). Hol a táj fensége, hol a vegetáció tökéletessége, hol a csillanás a jégen, hol egy állat földhöz kötő tekintete, hol egy növényi részlet látszólag önmagában való szépsége ragadja meg figyelmét.

Alázata néha odáig megy, hogy címadásában a botanikai pontosság a legfontosabb. Igaz, ezek a címek magyarul nagyon is beszédes növénynevek: Bíbor nebáncsvirág, Szöszös ökörfarkkóró vagy Mezei gólyaorr. Vannak viszont példák arra is, hogy a kultúrtörténeti üzenet „felülírja” a természetrajztudós precizitását; így születhetett Az égő csipkebokor és a Cantata profana.

Magam a költői címadásokat érzem leginkább Csilla sajátjának. A pillanat, Álom, Hűség, Emlékezés. A világnak, a látványnak ezek az elkapott, kimerevített pillanatai valóban a költészet közeli rokonai. Testvérei annak a látásmódnak, ahogyan Tóth Árpád, Radnóti vagy épp Reményik el-elmélázott egy rovar, virág, falevél, máskor a fények különös játéka láttán.

„A költészet nemcsak az, amit a költők versben írnak. Valami rögzítettebb is, ami él a nők mozdulatában, az állatok nézésében, az utcák világításában, egy madár fejtartásában, egy éjszakai fénysugár üzenetében. Mindez vers, íratlan vers. Néha igazabb, mint az írottak és rímesek.” (Márai)

Csilla olvasni és olvastatni képes ezeket a le nem írt verseket. Szabó T. Anna duruzsolja egy herbáriumról szóló szonettben a háromszáz éve lepréselt kakukkfű fölött: „Eleven. Mintha mi sem volna könnyebb. / Ha lapozod a növénytömte könyvet, / megcsap a régi rétek illata. / És bennük saját élményedre ismersz: / préselt kakukkfű, Isten-írta kis vers, / ha van, ki olvas, nem hervadsz soha.”

Feltűnik a képekben, hogy Csilla hozzáállásában van valami Szent Ferenc-i attitűd is. A harminc fotó között mindössze három felvételen jelenik meg az ember. Tűnő alakok, zarándokok, vándorok, alkonyi fényben fürdők. Olyanok, akiknek testvérei a víz, az ég, a hegyek, akiknek fivére a nap és nővére a hold. Akik ugyanolyan mulandók, mint a természet elemei. Akik tudatában is vannak mulandóságuknak.

Néhány napja a kertben levágtam az elhervadt nárciszokat. Megrázó, ahogy ezek a már egész hidegben kinyíló, napsárgán ragyogó virágok mennyire gyorsan, szinte pillanatok alatt lesznek az enyészeté. Saját magamra gondoltam. Arra, hogy „elhull a virág, eliramlik az élet” – most bármilyen közhelyesnek tűnik is. És túl finomnak is, hiszen egy emberi – történetesen asszonyi – test hervadása hosszadalmasabb, és igen, talán fájdalmasabb is, mint a nárciszoké. Mégis: ezek azok a pillanatok, amikor felfoghatunk valamit a növények, a természet költészetéből, amikor megérthetünk valamit a teremtés, benne saját teremtettségünk titkaiból. Hogy azzal, hogy születünk és szülünk, virágzunk és hervadunk, szeretünk és elmúlunk, egy nagy misztérium részei és részesei vagyunk.

Most játszanék még kicsit a szóval. A meghívón látható, talán legszebb felvétel címével: csendélet, csend – élet, csenddé lett…

Állunk a természet könyve előtt. Állunk a fényben, az alkonyatban. Vagyunk a didergő, a megbújó, a szembesülő, a tükröződő, a vándor. Vagyunk a rög, a vízcsepp, a hulló levél, a hervadó virág. Vagyunk a mozduló, s vagyunk a mozgás. Teremtettek vagyunk, lakói, művelői, felelősei, részei a természetnek, polgárai az univerzumnak és meghívottjai a Teremtőnek.

A kiállítás május 13-ig, naponta 9 és 20 óra között tekinthető meg.