Kultúrkörök

Örök színházi közhely: nem az a fontos, hogy mikor játszódik a darab, hanem hogy mikor játsszák. A Bölcs Náthánt a világ háborgó sorsa nem hagyta polcon porosodni. Miért is? Mert Lessing drámájának foglalata egy olyan történelmi utópia, amelyet a bizakodó színházi ember szívesen mutat fel minden időben. Természetesen akadnak „hic et nunc” helyzetek, amelyek valósággal színpadra parancsolják a Bölcs Náthánt.

Az Evangélium Színház már születése pillanatában, 1990 őszén Lessing örök becsű művét vette elő. Az idősebbek még emlékezhetnek rá, hogy a magyar színművészet különleges színfoltjaként színre lépő teátrum Lessing esztétikai-filozófia elveivel igyekezett bizonyítani létét: a protestáns egyházak nem „vallási” színházat igyekeznek működtetni a fővárosban, hanem olyan színteret, amelyen – Weöres Sándor szavaival élve – a föld és ég között lévő ember-létra tágasabb, s ha úgy tetszik, magasabb is, mint a hagyományos színházaké.

A Bölcs Náthánt – az utolérhetetlen képességű Darvas Ivánnal a főszerepben – az 1990. októberi zavargás elhomályosította. Pedig a rendező és színházalapító Udvaros Béla azt szerette volna tudatni a színházszerető közönséggel: az új teátrum „az előítélettől és érdektől mentes szeretet” utópiájának a színháza szeretne lenni.

Mint e lapok hasábjairól már értesült az olvasó, a múlt esztendő őszén a színházfundátor Udvaros Béla elköszönt a társulattól, szerepét O. Szabó István vette át. Az új művészeti vezető idős mestere köszöntésére, de főképpen ars poeticaként a Bölcs Náthánt vitte színre.

1. Szabó István Náthánja a „hic et nunc” elvet követi, vagyis saját világnézetét mondatja el színészeivel a lessingi szöveg által. Rendezése nem a „jövő szép társadalmának” lehetséges változatait tárja elénk, hanem azt, hogy ti, akik a nézőtéren ültök, vélhetően nem értitek pontosan Lessing szeretetesztétikáját, humanizmusát, toleranciatanításait. O. Szabó pedagógus-rendező, aki nem nagyon bízik a mélyen gyökerező közösségi ösztönben, az igazságszeretetben. Következésképpen a mű öntörvényű hatásában sem. Már a színlapon árulkodó a helyszín megjelölése, ahol ezt olvashatjuk: történik Jeruzsálemben és… hic et nunc.

Mint ismeretes, a Bölcs Náthán cselekményét valóban sok rendező „áthelyezte”, szereplőit – Náthán kivételével – átkeresztelte, a jelmezek, kellékek katonaruhaként, géppisztolyként jelezték az itt és most rendezői szándékát. O. Szabó gondos, esztétikus, korabeli jelmezekben vonultatta fel szereplőit, a jambikus verses drámát – a szerencsés kezű húzások után – remek, tehetséges színészek adták elő, néha szituációidegen módozatban. A rendezőnek olyan fontos volt a darab eszmeiségének sulykolása, hogy a feszült dialógusokból „kivette” hol az egyik, hol a másik szereplőt, pusztán azért, hogy a nézőtér felé, színpadélre vezérelje, és a néző „szájába rágja” a darab igazságait. Volt az előadásban egy funkció nélküli kedves diáklány is, akinek feltehetően az volt a szerepe, hogy a mai fiatalok figyelmét is bevonja a lessingi gondolatkörbe.

A díszlet (Kabar Vivien munkája) a modern festészet táblaképeiként funkcionált, önmagában érdekes és igényes volt, ám nem találkozott az eszmék összecsapását a kelleténél nyersebben, direktebben megjelenítő rendezői felfogással. Kabar Vivien korhű jelmezei ugyancsak eltértek a rendező „itt és most” alapkoncepciójától.

A színészek fáradozásának minősítése előtt néhány szokatlan szó a darab cselekményéről.

Náthán, a gazdag jeruzsálemi zsidó a lányaként neveli a keresztény Rechát. Az ifjú hölgy – miként a darab végére kiderül – testvére annak a templomos lovagnak, akibe felvonásokon keresztül szerelmes. A templomos ifjú pedig Szaladin szultán öccsének fia. A sajátos rokonsági vonal voltaképpen romantikus drámák fordulatait idézi, ám Lessingnél a vérségi kapcsolatok a színmű filozófiai vonalának cselekménybe sűrített megjelenési formái. Más szóval a zsidó, keresztény, muzulmán vallásban élő, egymás iránt előítéleteket tápláló embereknek az egymáshoz vezető útját rajzolja fel a drámaköltő, amidőn „családba” rendezi szereplőit azt bizonygatva, hogy a vallások között igenis van átjárás. (Előbb születünk embernek, és csak aztán leszünk zsidók, keresztények, muzulmánok.)

A rendezők általában kétféle Náthánt szoktak megjeleníteni. Az egyik felfogás a bölcselőt, a felvilágosodás emberét, a vallási türelem apostolát, a másik Náthán szeretetprogramját állítja a középpontba, azt a „jóságot”, amely minden vallás, vagyis az isteni világrend alappillére. Blaskó Péter Náthánja csendes humorral, bölcs mosollyal jár-kel a színpadon, hallgatása is elmélkedés. Ahol a dráma szövege fukar, ott Blaskó egyszerű, kedves gesztusokkal gombolyítja tovább a cselekmény fonalát. Kerül minden „zsidós” közhelyet, a gazdag ember külsőségeit. A gyűrűparabolát pedig rendkívüli láttató erővel, joggal tekinthetjük a darab csúcsának. Nagy kár, hogy a drámai költemény első része nem e remekül épített ívben ér véget.

Áron László Szaladin szultánt formálta meg. Áron szerepfelfogása szerint a jóságos uralkodó fraternizáló volt inkább, mint a maga módján bölcselkedő. Viszont dicséretes módon kerülte a mesemanírokat, földön járó emberi taglejtéssel adva tudtára a nézőnek, hogy „a jó oldalon áll”.

Varga Szilvia a szultán húgát, Szittahot játszotta. Ez a figura a dráma „legsemlegesebb” alakja. Szinte konfliktus nélkül éli életét. A színésznő pergő ritmussal, játékossággal, sok kedvességgel emelte meg a szerep fontosságát; eredményesen leküzdve a verses dráma időnkénti béklyóit, francia könnyedséggel intézte bátyja „szultáni” dolgait.

Karádi Borbála színművészeti egyetemi hallgató mint Recha Náthán iránti feltétlen rajongását és szeretetét hangsúlyozta. Üdesége és fiatalsága pótolta a szerzői szövegbéli fukarságot.

Daja, Recha keresztény társalkodónője Szoboszlai Éva színészi talentuma révén emelkedett ki. Az a cseppnyi, a szerző által alig érzékeltetett intrika, amely a cselekmény szálai közé van befűzve, Szoboszlai Éva ábrázolása nyomán adott lendületet az előadásnak. Jó, hogy a rendező is pártfogolta ezt a színészi felfogást, mert így a pátriárka negatív figurája mellé csatlakozott egy olyan jó ember, aki a körülmények hatására rosszat is tud cselekedni.

Az ifjú templomos lovagot O. Szabó Soma keltette életre. Játéka robbanékony, heves, helyenként öncélú, reagálásai függetlenednek partnerétől. Ám a színészi kapcsolatteremtés – fiatal tehetségről lévén szó – megtanulható. A dervis alakítója Mucsi Sándor volt. Szerepe szerint a szultán kincstárnoka, máskülönben Náthán bölcsességének, emberszeretetének tisztelője. A tisztesség képviselője, aki jó ügy érdekében épít utat a jó szándékú Szaladin és Náthán között.

A jeruzsálemi pátriárka alakítójaként Bánffy György kerüli a teatralitást. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a pátriárka az egyetlen negatív figurája a drámának, aki vallási kérdésekben doktriner. Bánffy, amidőn megtudja, hogy Náthán egy keresztény lányt zsidó hitben nevelt fel, „a zsidónak veszni kell” szentenciát nem hóhérként, hanem a saját hite szerint bölcselkedő főpapként hangsúlyozza többször is. Így válik a kitűnő színész judikálása véleménnyé az ítélet helyett. Ez a felfogás tökéletesen illik az előadás koncepciójába.

A szerzetes barát, aki a pátriárka szolgálatában végzi munkáját, a vallási kultúrák tiszteletében közvetlenül Náthán mellé sorolható. A szerepet mindig is nagy színészek játszották, olyanok, mint Kiss Gábor, aki a magyar színjátszásban sokszor letette névjegyét. Most is a szeretet és a konokság szolgálatában, a félelem és becsület kelepcéjében végzi pontos és megragadó színészi munkáját.

További előadások a Duna Palotában: május 17., szombat, 15 óra; május 20., kedd, 19 óra; május 29., csütörtök, 19 óra, valamint 2008 őszétől.

Párkány László