Keresztény szemmel

Örök kérdés: lehet-e alkudni Istennel? Szabad-e a benne bízó embernek megkérdőjeleznie annak a szavát, akiről a zsoltáros így ír: „Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, pedig még egy sem volt belőlük.”? (139,16) Felül lehet-e bírálni a szavát? Lehet-e bizonyítékot kérni annak az Úrnak a szaváról, akiről a 25. zsoltár azt mondja: „Azt az embert, aki féli az Urat, oktatja ő, hogy melyik utat válassza.”? (12. vers)

Mert nekünk, embereknek nem mindig tetszik a kijelölt út, és néha bizony szívesen megtennénk mindent, hogy elhárítsuk a számunkra rendelteket. Ezt tette Mózes is a Hóreb-hegyen. Az Úr hiába bizonygatta, hogy mindenben mellette lesz – a kiválasztott vezér jobban félt a földi uralkodótól, mint amennyire az égi uralkodóban bízott. És Isten hagyta, hogy Mózes vitatkozzon vele, engedte, hogy újabb és újabb kifogásokat hozzon fel a feladatra való alkalmatlanságát bizonygatva. De végül is az út egyértelmű maradt Mózes számára.

Mi vajon hányszor vitatkozunk, érvelünk és okoskodunk, csak hogy ne kelljen a számunkra kényelmetlen útra lépnünk? És eközben Isten hányszor mutatja számunkra jelét annak, amit Mózesnek is mondott: „Bizony, én veled leszek.”? (2Móz 3,12a)

Ábrahám alkudozása Sodoma sorsáért valósággal a szemtelenség határát súrolja. És Isten „belemegy” ebbe a beszélgetésbe is. Az Úr szándéka egyértelmű: a bűnös városnak pusztulnia kell, ám Ábrahám elképzelése nem ez. Kétségbeesett célja megváltoztatni Isten akaratát és megmenteni a bűnös várost, még akkor is, ha ő maga is tudja: Sodoma valóban megérett a pusztulásra. Tisztában van vele, nemhogy ötvenet, de még tíz igaz embert sem találni a lakosok között, mégis hatszor szólítja meg az Urat, és hatszor viszi egyre alább a tétet, de hiába, a város nem kerülheti el a sorsát, a kénköves eső elered.

Őszintén valljuk be: talán nincs is olyan nap az életünkben, amikor ne akarnánk mi is felülírniIsten valamely szándékát, pedig – sokszor akár bevallottan is – magunk sem tennénk másképp. Mégis nekiállunk alkudozni Istennel azért, hogy úgy legyen, ahogy mi szeretnénk, ne pedig úgy, ahogy ő.

És bizony sokszor viselkedünk úgy, mint Gedeon. Kicsi a hitünk ahhoz, hogy őszintén kimondjuk: ha valóban ez Isten számunkra kijelölt útja, akkor ő azt már nagyon régen elkészítette számunkra, máskülönben nem kellene vele foglalkoznunk. Nekünk mégis kézzelfogható bizonyíték kell.

Gedeon is kitette a gyapjúfürtöt a szérűre, és várta az Úr jelét – csak a gyapjú legyen harmatos, körülötte maradjon minden szárazon. Micsoda pimasz kérés, szinte már zsarolás, de Isten „belement a játékba”.

Nem tudom, hogyan töltötte Gedeon azt az éjszakát, de csodálkoznék, ha nyugodt álma lett volna. És megkapta reggelre a jelet. Ez mégsem volt elég a számára, a gyapjúfürtre újabb próba várt, épp az ellenkezője, de attól még ugyanolyan merész a kívánság – maradjon a gyapjú száraz a hajnali harmatos szérűn. „És Isten úgy tett azon az éjszakán: csak a gyapjúfürt maradt száraz, az egész föld pedig harmatos lett.” (Bír 6,40)

Örök kérdés: lehet-e alkudni Istennel? Szabad-e gyapjúfürtöket kitennünk mindennapjainkban ahelyett, hogy hittel kimondanánk: „…legyen meg a te akaratod…”, ahogyan amúgy imádságunkban naponta elmondjuk? Meggyőződésem szerint lehet és szabad. De ne felejtsük: nagyon veszélyes. Mert ha a magunk szabta feltételhez kötjük a bizonyosság megszerzését, akkor a feltételt magunknak is el kell fogadnunk! Gedeon nem tudta ezt megtenni, ezért egy helyett két álmatlan éjszakát szerzett magának. Pedig valójában ha gyapjúfürtök nélkül, „a remélt dolgokban való bizalommal, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződéssel”, vagyis hittel fogadta volna el a neki szánt út helyességét, akkor leegyszerűsödött volna az élete, mint ahogy a mi életünk is sokszor egyszerűbb lenne, ha mindig e szerint tudnánk élni.

Boda Zsuzsa