Evangélikusok

Az elmúlt napok híradásai szörnyű katasztrófákról, tragédiákról és bűnesetekről szólnak. Kínában borzalmas földrengés pusztított; mintegy ötvenezren meghaltak, és kétszázezren megsebesültek. A mentőosztagok, ahogy ilyenkor lenni szokott, emberfeletti erővel küzdenek az emberi életek megmentéséért, aminek következtében még négy-öt nappal a földmozgás után is élőket tudtak a romok alól kiásni.

Még súlyosabb a helyzet Mianmarban, az egykori Burmában, ahol a hónap elején irtózatos ciklon pusztított. Nehezíti a katasztrófa következményeinek felszámolását, hogy az országot irányító katonai junta nem engedi be a külföldi mentőalakulatokat és segélyszállítmányokat, jóllehet a Nargis ciklonnak hivatalos – azaz vélhetően kozmetikázott – adatok szerint is 78 ezer halálos áldozata van. Tudósítások szerint az utcákon hetek óta felpuffadt holttestek hevernek, emiatt azonnali járványveszély fenyeget. Hazánkból is útnak indultak keresztény segélyszervezetek képviselői, ám egyelőre távoli repülőtereken kell rostokolniuk, bebocsáttatást remélve. Nagyságrenddel kisebb, ám minket legalább annyira megrázó tragédiákról is szólnak a hazai hírek. Csak az elmúlt hétvégén öt ember lett gyilkosság áldozata, közülük Makón egyszerre három embert öltek meg. Egy borsodi faluban a mentőautóban ütlegelték azt a főorvost, aki éppen megmentette egy epilepsziás kislány életét. Két tizenéves fiatal a Tiszába fulladt. Ezekhez képest szinte kis színesnek számít az a tudósítás, hogy Erdélyben egy anyamedve bocsával együtt egy brassói házba tévedt, és a második emeletén törtek-zúztak. Távol áll tőlem a szándék, hogy az Égtájoló rovatot a bulvár irányába vigyem. Sokkal inkább azt kérdezem, hogy mit is tudnak az egyházak tenni ilyen természeti katasztrófákat és emberi tragédiákat követően. Az egyházi segélyszervezetek – a maguk kiterjedt hálózata segítségével – példamutató módon teszik ilyenkor a dolgukat. A kisebb közösségekben azonban rendkívül sok megoldatlan feladat áll még az egyházak, bennük a lelkészek és munkatársaik előtt. Azért is gondolkodom minderről, mert a héten ünnepeltük meg annak a szerződésnek a tízéves jubileumát, amelynek keretében a Nógrád megyei védelmi tanács és a megye egyházai katasztrófahelyzetben és veszély esetén együttműködnek. Külföldi tapasztalatok mutatják, hogy a keresztény szolidaritás mennyi áldás forrása lehet. Távoli példával kezdem. Amikor 2001. szeptember 11-én terrortámadás következtében leomlottak New York híres ikertornyai, csodálatos módon épen maradt a felhőkarcolók tövében álló kis templom. Ez a hely volt a tűzoltók és a mentőalakulatok főhadiszállása. Mindenki természetesnek vette, hogy a megszentelt épület nagyon is világi célokat szolgál azokban a drámai napokban. Talán emlékeznek az olvasók arra, hogy 2006. augusztus 20-án micsoda szörnyű vihar vetett véget a budapesti tűzijátéknak. Az akkori beszámolók szerint a Szilágyi Dezső téri református templomot megnyitották a kétségbeesetten menekülő, bőrig ázott sokaság előtt. A gyülekezet vezetői nem féltek attól, hogy rendetlenség lesz Isten házában, ellenkezőleg, forró teával és takarókkal fogadták a bajbajutottakat. Ezzel szemben sok belvárosi szálloda – és tegyük szomorúan hozzá: templom – ajtaja zárva maradt a sokaság előtt. A fent említett nógrádi együttműködés keretében ma már természetes, hogy például kánikula idején megnyitjuk templomainkat, és hideg ásványvízzel fogadjuk az oda érkezőket. Az egyházi épületeket is sújtó viharkárok idején pedig gyors és hathatós támogatásra számíthatunk a védelmi tanács és a katasztrófaelhárítás munkatársai részéről. Együttműködésünkben még sok tartalék rejlik. További külföldi példákat hozok ennek érzékeltetésére. Amikor Nyugat-Európában vasúti vagy közúti katasztrófa történik, nemcsak a mentők, a tűzoltók és egyéb szakemberek sietnek a helyszínre, hanem pszichológusok és lelkigondozók is. A sérülteket, a hozzátartozókat ugyanis ilyen vészhelyzetben fokozottan empatikusan kell segíteni. A trauma, a sokkhatás feldolgozása szakszerű segítséget igényel. Sőt a tapasztalatok azt mutatják, hogy a mentésben részt vevőknek is lelki támaszra van szükségük. Aligha lehet ugyanis napirendre térni afölött, hogy amikor valaki egy baleset után ki akar menteni valakit az autóbuszból, csak egy kart tud kihúzni, a szétroncsolódott test odabent marad… Norvégiában találkoztam Peterrel, aki úgy végzi gyülekezeti lelkészi szolgálatát, hogy mellette – bizonyos beosztás alapján – katasztrófaügyeletet tart. Ilyenkor éjjel-nappal elérhető kell, hogy legyen, s ha értesítést kap, azonnal a baleset helyszínére siet, vagy éppen egy édesanyához, akivel gyermeke halálhírét kell közölnie. Évekkel ezelőtt a bajorországi Neuendettalsauban töltöttünk családommal néhány hónapot. Egyszer az éjszaka közepén hívtak fel a helyi evangélikus kórházból. A közeli autópálya lehajtóján szörnyű baleset történt: egy kamion letarolt két szabálytalanul álló, román rendszámú autót. A szülők meghaltak, a nagypapa és az unoka sérülten kórházba került. A mentőket egy szolgálatban levő katolikus lelkész kísérte. Amikor a főnővér – családi ismerősünk – a sérültek nevéből rájött, hogy erdélyi magyarokról van szó, azonnal telefonált, hogy siessek a helyszínre. Nekem kellett megmondanom, mi történt a házaspárral, én próbáltam nekik további lelki segítséget nyújtani. Idehaza még messze vagyunk attól, hogy az egyházakat és a lelkigondozókat bevonják az ilyen vészhelyzetek kezelésébe. Őszintén szólva magunk sem vagyunk minderre felkészülve. Ez a szolgálat igazi lélekjelenlétet igényel, a szó minden értelmében. Felkészülten, higgadtan és bölcsen kell tudni cselekedni, szólni vagy éppen hallgatni. Az összetett szó azonban annak a Léleknek a jelenlétére is utal, aki emberileg megoldhatatlannak hitt helyzetekben is segíteni, tanácsolni, vigasztalni tud. Közeli és távoli katasztrófákról hallva átéljük az emberi lét és a teremtett világ törékenységét és veszélyeztetettségét. Ugyanakkor elismeréssel adózunk azok példája előtt, akik önzetlenül és bátran segíteni tudnak. Halkan megfogalmazom azt a reményemet, hogy idővel az egyházak is – krisztusi lelkülettel és kellő szakmai felkészültséggel – többet tehetnek a környezetükben bajba jutottak érdekében.

Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület