Keresztény szemmel

Magdolna nem akart mellé telepedni a gyülekezeti ebéden, de máshol már nem volt szabad hely. Nem tartotta ugyan magát finnyásnak, de ez a nő egyszerűen taszította. Lábán koszos, kitaposott papucs, amely látni engedte viselője tisztának épp nem nevezhető lábfejét, gombás körmeit.

Feljebb tekintve megállapította, hogy az asszony kibolyhosodott szövetszoknyát és ahhoz színben nem illő, ujjatlan blúzt visel. Vörösre festett haja rég lenőtt, rózsaszín körmeiről lekopott a lakk. És ahogy evett… Szürcsölve falta a levest, mint aki már ki tudja, mióta nem jutott tisztességes táplálékhoz. „Gondolom, csak ezért jött ide, csak enni. Maga az ünnepség biztos, hogy nem érdekelte…” – morfondírozott Magdolna. Ismerte már magát annyira, hogy pontosan tudja és érezze: bár szemernyi joga sincs hozzá, mégis nem egyszerűen csupán szerencsétlennek tartja, de ráadásul még le is nézi ezt a nőt. Udvariasan válaszolgat ugyan a kérdéseire, de valódi szeretet és elfogadás nélkül. Amint ezt konstatálta, szólalt meg benne a hang. Csendes volt és szelíd: „Az én Fiam boldogan vállalná vele az asztalközösséget…” Hirtelen elszorult a torka, és úgy érezte, sírhatnékja van. Testét-lelkét mardosta a szégyen.

Gézsé