Evangélikusok

Szinte sci-fi filmbe illő jelenség a nápolyi szemétbotrány. Számomra egyszerűen felfoghatatlan, hogy a 21. század egyik fejlett európai nagyvárosában több mint fél éve utcákon tornyosuló szeméthegyek füstje, bűze teszi kálváriává az ott élő emberek életét. Megmagyarázhatatlan – ennek ellenére mindig van magyarázkodás –, hogy tehetetlennek bizonyul a kormány, az önkormányzat, a hadsereg, a rendőrség, sőt még az Európai Unió mindenható bürokratikus apparátusa is.

Először 2008. január 7-én olvastam a jelenségről: „Az olasz hadsereget vetették be hétfőn a Nápoly környékén két hete tartó szemétválság felszámolására. (…) A hétfő kora délutáni jelentés szerint Nápolyban még mindig 5200 tonnányi hulladék vár elszállításra.” Csaknem fél év múlva, május 20-án ugyanerről: „Megoldódni látszik a nápolyi szeméthelyzet: a 3500 tonna hulladékot Németországba viszik. Épp időben, az orvosok szerint ez már az egészségre is veszélyes állapot.” A járdán szemét; bűz, por, szmog, kiabálás és dudaszó mindenütt. De hiszen ez Nápoly! Szemétválság Nápolyban, szeméttelepek, illegális szemétlerakatok a magyar tanyákon, kosz mindenütt a nagyvárosokban, az egész nagyvilágban. Civilizált, globalizálódó világunk egyik állandósuló és egyben megoldhatatlan gondja a növekvő, az egyre nagyobb, kezelhetetlenebb szemétmennyiség. Bár mi tiszta, élhető és élvezhető környezetet szeretnénk magunknak és gyermekeinknek, kényelmünk oltárán szinte tudatos felelőtlenséggel, pazarlással áldozunk önzésünk istenasszonyának. Ebben a rövid írásban a fizikai szemétválság ürügyén egy másfajta szemetelés káros, romboló hatására, akut tüneteire szeretném felhívni a kedves olvasók figyelmét. Ugyanis nemcsak fizikai környezetünket pakoljuk tele egészségtelen szeméttel, de lelki, szellemi, nyelvi környezetünk sem kímélődik meg a mindent elárasztó, fojtogató szellemi „szeméthegyektől”. Arra a nagyon is veszélyes jelenségre szeretnék utalni, amely szép magyar nyelvünk gazdag szókészletét fenyegeti: a megoldhatatlannak tűnő nyelvi szemétkrízisre, a bűzös nyelvi szeméthegyekre. Nyelvünkben is, akár az élet más területein, felütötte fejét a mindent elsekélyesítő igénytelenség. A magyar társadalom jelentős részének aktív szókincse egyre fogyatkozik, a nyelvi választékosság, sokszínűség és helyesség szinte kizárólag a szakma monopóliumává vált – néhány elkötelezett nyelvész, író, értelmiségi szélmalomharcává. Azonban a nyelv mint változó, alakuló jelenség a maga módján „gazdagodott” is: az utóbbi időben az angol szakmai jövevényszavak mellett bőven megfűszereződött trágár, obszcén szavakkal, kifejezésekkel, káromkodásokkal. Egy ideje arra lettem figyelmes, hogy nagy reményű ifjúságunk milyen praktikus módon, gyorsan és hatékonyan kommunikál néhány vastagon fogalmazott trágár szó segítségével. Szociolingvisztikai szempontból szerintem nyelvi korszakváltás határán vagyunk. Nádasdy Ádám nyelvész írja, hogy a „trágárság ízig-vérig nyelvi jelenség… durvaság, mely nem mindig illetlen.” Nem mindig illetlen, különösen akkor nem, ha modern irodalmunk egyre inkább szalonképessé teszi. Valamikor a trágárság használata tudatos lázadás volt a kommunizmusban elvárt, netalán a kispolgári nyelvi prüdériával szemben, ma azonban a trágár szavak egyfajta mondattöltelékként funkcionálnak, és jóformán meg sem lepnek bennünket. Egy másik nyelvész, Galgóczi László, aki behatóan foglalkozott a trágárság és obszcenitás nyelvi jelenségeivel, a következőket állítja: „…trágár szavak mindig léteztek, bár napjainkban mintha egyfajta divattá válna a használatuk.” Így lesz az obszcenitás, a trágárság életünk szerves része. Mindez szerintem nem kizárólag, sőt nem elsősorban nyelvi jelenség, sokkal inkább valamilyen lelki, szellemi folyamat tapintható következménye. Tudjuk, hogy a nyelvnek érzelemkifejező szerepe is van. A szavakról, mondatokról ítélve valami nagyon furcsa folyamat játszódik le az emberek lelkében. Mindinkább arra a következtetésre jutunk, hogy a lelkünk mélyén valami nincs rendben, és ezt tanúsítják elmondott, elsziszegett, kitörő káromkodásaink is. Egyes nyelvészeink szerint a káromkodás egyenesen leleményre, kreativitásra utal, nyelvi ügyeskedésre. Számomra azonban mást jelent. Egy belső, nagy szemétkrízis jeleit vélem felfedezni, azt az óriási lelki-szellemi válságot, amelyet nap mint nap átélünk, amely fertőz és bűzlik életünkben. Igaz az a bibliai mondás, hogy az ember azt hozza felszínre, ami a szíve mélyén van: a jó kincset vagy a gonoszt. Jézus mondta: „Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok…” (Mt 15,11.19) Nyelvünk a lélek tükre, emberségünk fokmérője, egy jelenség, amely minősít – egyént, közösséget, nemzetet. Szeretném, ha leleményességünket, kreativitásunkat valami más dolog minősítené, nem a trágárkodás. Vállalva a konzervativizmus vádját, én teljes mértékben vallom Reményik gondolatiságát nyelvünkről (Az ige):

„Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, (….) Úgy beszéljen ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület