Keresztény szemmel

Az óvoda csupa játék világa után ő segített, hogy megértsem: a tanulás is csupa játék. Ő volt az, aki kíváncsiságomat éberen tartotta, látókörömet szélesítette. Megmutatta, hogy a tanulás nemcsak hasznos, hanem szép is. Köszönöm!

Amikor anyukám kórházban volt, és apunak nem nagyon jutott eszébe a tolltartómat rendbe tenni, én meg még kicsi voltam hozzá, ő minden reggel kihegyezte a ceruzáimat, és megtisztogatta a radíromat tanulás előtt. De a legjobb az egészben az volt, hogy mindig meg is simogatta a fejemet. Soha nem felejtette el, sőt, azt hiszem, észre sem vette, csak úgy jött a mozdulat. Valószínűleg sokkal jobban hiányzott volna anyukám, ha nem ő a tanító nénim.
Köszönöm!

„Minek kell folyton tanulni?” – mérgelődtem. Ő pedig nem lett ettől dühös, hanem mellém ült, beszélgetett velem, és rájöttem: nem is biztos, hogy csak a csaták évszámait tanuljuk mi együtt, hanem sokkal inkább az emberségét, az érzékenységét, a figyelmességét lessük el ezeknek a kivételes embereknek, akik a tanáraink.
Köszönöm!

Tudtam, hogy én nem vagyok ügyes tesiből, minden hiába. Mindenki gyorsabban, szebben, szabályosabban mozog nálam. Az én kezeim és lábaim úgy lóbálóznak a testem két oldalán, mint valami rongybabáé. De amikor óra végén el kellett pakolni, mindig mi ketten raktunk rendet, mert jó volt a közelében lenni. Ő minden alkalommal rám mosolygott, amikor megköszönte a segítségem. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy lehet, hogy nem csak a legügyesebbre mosolyog ilyen kedvesen. De ma már tudom. A jó szándék és a segítőkészség éppen olyan fontos és értékes, mint az ügyesség. Ezt tőle tanultam.
Köszönöm.

„A matek unalmas” – fintorogtam. De ő csak rám mosolygott, és a koordináta-rendszerbe nem vonalakat, hanem figurákat: oroszlánt, bohócot és virágot rajzoltatott velünk. Azt hittem, lazítunk, és igyekeztem pontosan és jól csinálni, hadd lássa, érdeklődő vagyok én, csak a hülyeségek nem izgatnak. Amikor végeztünk, azt mondta, ügyesek voltunk, és belekezdhetünk egy új anyagrészbe. – És tanulni nem fogunk? – csodálkozott az osztály. – Valamit megtanulni nem csak kellemetlenül és unalmasan lehet – mondta –, ennél jobban akarva sem sajátítottátok volna el ezt az anyagot. Azóta szeretem a matematikát.
Köszönöm.

A sor végén mindig ők ketten álltak Rozikával. Sose értettem, miért csak vele hajlandó menni, ha sétálunk. Én minden sorakozónál próbáltam egyedül maradni, hogy egyszer már engem kísérjen, de a barátnőim kézről kézre adtak, nekem mindig volt párom. Egyszer aztán nyíltan megkérdeztem a tanító nénitől: – Te csak Rozikát szereted? Hát nem veszed észre, milyen piszkos a ruhája? Nem látod, mennyivel kedvesebb vagyok én? Ő szomorúan mosolygott rá, átkarolta a vállam, megsimogatott, és a szemembe nézett. – Azt hittem, te tudod, Katikám, hogy szeretlek. Hiszen mi ketten mindig mosolygunk egymásra. De Rozika nem mosolyog vissza rám. Szegény nem tanult meg mosolyogni, mert otthon senki nem tanította rá. Nekem kell őt erre is megtanítanom. De ha te is segítenél, sokkal hamarabb menne. Attól kezdve a barátnőimmel felváltva fogtuk Rozika kezét, és mosolyogtunk rá, meg meséltünk neki. Hadd legyen a tanító néninek másik párja is, ne csak ő. A tanítóm nélkül sohase lettem volna azzá, aki vagyok.
Köszönöm!

Csokorba gyűjtötte: Füller Tímea