Keresztény szemmel

Barátom, tudod-e, milyen a rémült tekintet? Láttad-e már a kiábrándultság fekete mélységét embertársad szemében akkor, amikor épp szerelmében csalódott? Amikor a „Mi lesz most velem?” kérdése könnyekkel birkózva tört föl belőle? Barátom, én mostanában egyre gyakrabban nézek ilyen tekintetekbe… Rettenetes élmény. Ahogy mondani szokták, ne tudd meg, milyen az: elhagyottnak lenni.

Mert nem tudom ép ésszel felfogni, hogy ha ketten valamikor őszintén és teljes szívvel szerették egymást, hogyan rúghat föl bármelyik fél is hosszú évek után mindent. Hisz Isten színe előtt, tán egymás szemébe mosolyogva – lám, megint azok a szemek! – mondták ki mindketten Isten és sokak füle hallatára: szeretem, akarok, kész vagyok! Ha később megtörtént a baj, akkor azon a szép napon valaki nem volt mégsem őszinte, valaki már akkor sem mondott igazat. Isten színe előtt…

Azt mondod, hogy közben sok minden megváltozhatott? Lehet, de az oltár előtt Isten segítségét is kérték a közös úthoz, tudván, mennyire kevés az emberi elszánás. Akkor hát Isten nem segített? Vagy sokkal inkább: valaki nem élt az Isten előtti rendezés lehetőségével? De akkor miért állt az oltár elé? A megszokás? A szép orgonamuzsika? Így illik? – Mi lenne, ha mi is komolyan vennénk minden kimondott szavunkat? Mert Isten nagyon is komolyan veszi őket…

Barátom, azt sem értem, miért bántják egymást azok, akiket a szeretet kötött össze. Milyen lelkület kell ahhoz, hogy tizenkét, huszonegy vagy akárhány év után egyszer csak fölálljon az egyik fél azzal, hogy soha nem is szerettelek? „Szabad akarok lenni” – mondja. „Eddig nem voltam boldog, végre boldog akarok lenni, ennyi nekem is kijár.” Súlyos szavak. Összeomlik terhük alatt a másik. A közös évtizedek minden szépségét, örömét, közös harcát és eredményét egy pillanat alatt összezúzza, semmissé teszi a közlés. Mert ebből csak egy kérdés következik: amiről eddig azt hittem, szép volt, most egyik pillanatról a másikra már nem az? Minden, amiért együtt küzdöttünk, az nagy hirtelen értékét veszítette?

Aki ilyet mond a másiknak, felmérte-e szavainak a következményét? Tudja-e, milyen súlyos és nagyon nehezen vagy egyáltalán nem gyógyuló sebeket ejt a másik lelkén? Az elhagyottak gyakorta egész életükre sérültek maradnak. Óvatosabbak lesznek, bizalmatlanok. Nehezebben keresnek új kapcsolatot. Mert örökre félnek egy újabb csalódás megrázkódtatásától.

Barátom, mintha mostanság egy lenne a fontos: csak én legyek boldog. Hallottál már gyermekeket, amint rémülten kérdik: anyu vagy apu most elköltözik tőlünk? Tanítottál már iskolában egy szülő által nevelt gyermeket? A teremtő Isten nem véletlenül tartotta jónak, hogy édesapa és édesanya együtt nevelje az utódokat. A teljességhez egyik fél sem hiányozhat.

S tovább tágíthatjuk a kört: ezeket a lelki sebeket megkapják a nagyszülők, a testvérek, az egész érintett rokonság is. Megkapják, mert a család attól is család, hogy összetartoznak az egy tőről fakadók, szeretik és számon tartják egymást. Lehet hát számolni: egy felbontott házasság még legkevesebb tizenöt-húsz ember életét is megkeseríti.

No de ki gondolja ezt végig? Barátom, az önzés mindenekfelett! Bátor, maguknak élő férfiak és nők gázolnak át hitvesen, gyerekeken, családon saját boldogságuk érdekében. Ez ma a menő, ha másoknak lehet, nekem miért nem? Hányan oldozzák fel magukat, s takaróznak mások romlottságával?

Barátom, a romlás elérte egyházunkat is. Az elhagyott papok és papnék száma egyre csak nő. Ki tudja megállítani ezt a gyászos folyamatot? Most már nemcsak elhagyott hitvesekről tudunk számot adni, hanem gyülekezetekről is. Akik a jó példát várták lelki vezetőjüktől vagy a párjától. Egy olyan világban, ahol mint a falat kenyérre, akkora szükség lenne pozitív életpéldákra… Megmutatni, hogy lehetnek ugyan minden házasságban válságok, de mi tudunk valami mást. Mi éppen azt tudjuk, hogy Isten segítségével meg lehet beszélni mindent, meg lehet bocsátani a legsúlyosabb bűnöket is, és Istennél valóban mindenre van megoldás. Barátom, miért nem beszélgetünk mi eleget egymással…?

„Mint lámpa, ha lecsavarom, / ne élj, mikor nem akarom; / ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan / börtönt ne lásd; / és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.” (Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen)

Lupták György