Napról napra

Segít a Lélek a mi erőtlenségünkön. Róm 8,26 (Zsolt 6,3–4; Lk 15,1–3.11b–32; 1Tim 1,12–17; Zsolt 106,1–23) Pál apostol és minden keresztény ember nemegyszer átéli, hogy nem tudja teljesíteni a rá váró feladatot. Ilyenkor szükségünk van arra, hogy „külső” segítséget kapjunk. Ez a támogatás megszólalhat bennünk, amikor eszünkbe jut egy-egy bibliai ige vagy templomi énekvers, de szólhat hozzánk testvéri tanácsadáson vagy segítségen keresztül is. Akkor tudatosul bennünk Isten tényleges támogatása – vagyis nem minősítjük a véletlen művének –, ha előtte imádkoztunk, és felismertük tehetetlenségünket. Ha megszokjuk, hogy hálát adunk a megtapasztalt segítségért, rájövünk, milyen közel is van hozzánk mentő szeretetével Isten.

Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az Urat, és kerüld a rosszat! Péld 3,7 (1Kor 1,20; Lk 5,27–32; 2Móz 1,1–22) Naponta elcsodálkozhatunk a tudományos kutatások eredményein: leszállhatunk a tengerek mélyébe, csodálhatjuk a földet a magasból, vagy dobogó szívbe tekinthetünk be katéter segítségével. Az ámulat után azonban elfog bennünket a félelem, mert a tudományt az emberek irtására (fegyverkezésre) és a környezet károsítására (életterünk elpusztítására) is felhasználják. Ezért ma is aktuális az Ószövetség háromezer éves figyelmeztetése: kerüld a rosszat! Az ősi intelem azonban nemcsak a tudósoknak szól, hanem nekünk is. Aki nem tanulja meg kicsiben kerülni a rosszat, az nem tudja nagyban sem követni a jót!

Isten azért teremtette az ételeket, hogy hálaadással éljenek velük. 1Tim 4,3 (5Móz 8,10; 2Móz 32,30–33,1; 2Móz 2,1–10) Tudunk-e még Istennek hálát adni a kenyérért? Sokak számára az étel „természetes”, mert van belőle elég, ezért nem is szoktak érte hálát adni. Mások szerint az az élet célja, hogy jól megtömjük magunkat; ezt nekünk kell lehetővé tennünk a magunk számára, ezért nem tartozik Istenre. Most sokszor megdöbbentenek bennünket az éhezőkről látható képek a tévében vagy az utcán elénk álló, kéregető hajléktalanok. Talán mégis hálát kellene adnunk a mindennapi kenyérért… Ha belegondolunk, mennyit fogyasztunk feleslegesen (majd próbáljuk leadni a felszedett kilókat), vagy „csak” kidobjuk az élelmiszert, akkor beláthatjuk, hogy másokon is tudnánk segíteni. Sőt ha Isten kezéből, hálaadással tudjuk venni ételeinket, akkor tudjuk, hogy Krisztusnak is szolgálunk. Ő mondja az ítéletkor: „…éheztem, és ennem adtatok…” (Mt 25,35a)

Hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket. 2Kor 2,14 (Zsolt 18,36; Jn 5,1–16; 2Móz 2,11–25) Vannak kétségbeejtő helyzetek. Különösen ha betegségekkel vagy a halállal találkozunk. Emberileg nincs is kiút. Csak egyet tegyünk: meneküljünk Istenhez! Ha ő a Mindenható, és úgy szeretett minket, hogy egyszülött Fiát adta értünk, akkor javunkra változtathatja lehetetlen helyzetünket is! A legsötétebb viharfelhő felett is ott világít a nap; ne engedjük, hogy a csüggedés, a depresszió úrrá legyen rajtunk. Isten szeretetét már eddig is megtapasztaltuk, és biztosak lehetünk benne: újra érezni fogjuk, hogy körülvesz bennünket.

Jézus mondta: „Ti vagytok a világ világossága.” Mt 5,14a (Ézs 60,19; Mt 18,15–20; 2Móz 3,1–22) Megdöbbentő ez az egyszerű kijelentés. Nem azt mondja: legyetek vagy lehettek, hanem azt, hogy „vagyunk”. Ehhez nem kell állandóan mosolyognunk, alleluját énekelnünk. A világító élet maga körül békességet, nyugalmat teremt, ahol nincs helye ármánykodásnak, hazugságnak, ügyeskedésnek. Nézzünk őszintén magunkba, s felszakad belőlünk az imádság: „Tisztíts meg és vezess, Atyám, hogy ezt a küldetést én is betöltsem. Legyen környezetemben és az egész világon több a fény, a becsületesség és a jóakarat!”

Keményen megfeddett engem az Úr, de nem adott át a halálnak. Zsolt 118,18 (1Pt 4,19; Mt 27,3–10; 2Móz 4,1–17) Többen úgy gondolják még a mai időkben is, hogy a világban tapasztalható sok nyomorúság, éhezés és háború Isten büntetése. Valóban csak ítélet ez? Hisz Isten valójában nem büntetni akar, hanem megmenteni! Ő nem keményszívű, hanem jóságos… Jézus úgy tanította imádkozni övéit, hogy a mennyei Atyát láthassák benne. Ezt azonban csak az tudja, aki már megtapasztalta: belebukunk a saját elképzeléseinkbe, de az utolsó pillanatban megoldást kap az életünk. Van megtérés és újrakezdés. Váljon személyes imádságunkká a 118. zsoltár!

Mutasd meg, Uram, hogy szeretsz minket, és adj nekünk szabadulást! Zsolt 85,8 (1Kor 6,11; Róm 8,1–6; 2Móz 4,18–31) Elgondolkodtató, milyen egyszerűen lép Isten elé az imádkozó zsoltáríró, és kér segítséget. Hát ilyen közel van hozzánk Isten? Az imádkozó ember bizony tudja, hogy Isten szeretetével közel van hozzánk. Ezért kérte 1989 őszén több tízezres tömeg Lipcsében és Drezdában a templomokban és körülöttük gyertyával a kézben, hogy legyen politikai megoldás a lehetetlen keletnémet helyzetre. Aztán megnyílt a berlini fal. Ma sokan csak véletlenről beszélnek; mi tudjuk, hogy van ereje az imádságnak. Soha ne legyünk reménytelenek, merjünk még hétköznapi dolgokért is imádkozni!

Missura Tibor