A hét témája

A zene egyetemes nyelvéről beszélgettünk Ants Tooming észt lelkésszel, aki kollégájával, Mart Jaansonnal A zene nyelve – Egyházi énekeink címmel tartott zenetörténeti előadást.

– Mit gondol, miért épp Önöket, észteket kérték fel arra, hogy a zene nyelvéről szóljanak?

– Talán mert a szervezők is jól tudják, hogy milyen fontos az észtek számára a muzsika. Kollégám például amellett, hogy lelkész, zenész is egyben. Én ugyan „csak” lelkipásztor vagyok, de a zene személyes életemben és a gyülekezetem életében is nagyon lényeges. Egyházközségemben, Kolga-Jaaniban száznegyven évvel ezelőtt, 1868-ban alapítottak kórust, amely azóta is megszakítás nélkül működik.

– Nagy dolog ez, különösen ha arra gondolunk, hogy az első észt nyelvű énekeskönyv csupán a tizenhetedik században, 1637-ben jelent meg, Heinrich Stahl négyrészes „kézi- és házikönyvének” a második köteteként.

– A korálkönyvek iránti igény a 18. században jelentkezett, amikor orgonával kezdték kísérni a gyülekezetek énekét. Elsőként – 1774-ben – a helmei templomba került ez a nemes hangszer. Azért csak ilyen „későn”, mert akkoriban is nagyon drága dolog volt orgonát vásárolni. E hajlék orgonistája, Gustav Swahn volt Észtország és az egész Baltikum első kéziratos korálkönyvének szerzője.

– A hangszerek királynőjének és a korálkönyveknek a megjelenéséig a nép ajkán éltek tovább, őrződtek meg az egyes dallamok.

– A kottát csak az orgonista ismerte és használta, a gyülekezeti tagok az énekeket hallás után jegyezték meg és énekelték, nemcsak a templomban, de otthon is. Ez elősegítette népi változatok, a népi korálok kialakulását. Ezeket az egyszerűbb dallamú, úgynevezett egyházi népdalokat Cyrillus Kreek zeneszerző gyűjtötte össze.

– Ugorjunk egy újabb évszázadot! Korábban az 1868-as évszámot említette. Egy évvel később, 1869-ben Észtországban már dalos ünnepet is tartottak. Mit kell tudni erről a rendezvényről?

– Hazám akkoriban német uralom alatt állt. A dalos ünnep – amelyre a szélrózsa minden irányából érkeztek énekkarok az egyetemi városba, Tartuba – nagyban erősítette a nemzettudatot. Általában véve is elmondhatjuk, hogy az egyházi zene és általában a zene mindig is döntő szerepet játszott társadalmunk életében. Az észtek nagyon szeretnek énekelni, különösen is közösen, kórusokban. A dalos ünnepet egyébként azóta is megrendezik. Ötévente tartják, és erre a korábban kifejezetten egyházhoz kötődő eseményre napjainkban az ország minden tájáról érkeznek résztvevők.

– Ha jól tudom, az ének és a zene nemcsak a nemzeti összetartozás, de még az ellenállás eszközévé is vált Észtországban.

– Beszélhetünk az úgynevezett éneklő forradalomról, amely 1988-ban zajlott, amikor az észt nép a szovjet megszállás alatt „meg nem engedett” énekléssel tiltakozott rabsága ellen, és fejezte ki szabadság iránti vágyát. E mostani konferencia magyar előadója Széchenyi István gondolatait említette: „Nyelvében él a nemzet.” Mi, észtek nem vagyunk könnyű helyzetben, mert napjainkban – az elmúlt évtizedek ateista propagandájának következtében – hit- és egyházellenes a hangulat, ráadásul anyagi okokból egyre kevesebben vállalják például a kántori szolgálatot. Én mégis azt mondanám, hogy az észt nép és az észt egyház nem utolsósorban a zenének és az éneklésnek köszönhetően „maradt életben”.