Napról napra

Fenyíts minket, Uram, de mértékkel, ne haragodban, hogy semmivé tégy! Jer 10,24 (2Pt 2,9;Lk 5,1–11; 1Kor 1,18–25; Zsolt 73) Egy apának, anyának folyamatosan „őrt kell állnia” gyermeke mellett, hogy tanítsa, óvja, védje őt. Ugye ismerősek ezek a mondatok: „Nem, azt nem szabad! Oda ne menj! Az nem a tied, add vissza!” A szülői intés – a szükséges fenyítés is – a kisgyermek érdekében történik. Jaj, csak el ne fáradjunk a helyes útra való terelgetésben, hiszen minden korlát azért van, hogy a gyermeket megóvja, és biztonságot adjon neki! A mennyei Atya is így törődik velünk: korlátot állít, útmutatást ad igéjében – értelmünkre és lelkünkre hatva – a mi érdekünkben. Azért, hogy tudjunk az ő akarata szerint élni, cselekedni.

Jézus megállt középen, és így szólt a tanítványokhoz: „Békesség néktek!” És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jn 20,19–20 (Ézs 65,18a; Lk 6,12–19; 2Móz 14,15–31) Nemrég láttam egy rövidfilmet arról, hogy milyen véres harcok dúltak két pápua törzs között néhány évtizede. Egyszer az egyik törzs békekövetet küldött a másikhoz. A küldöttet ízletes vacsorával kínálták meg, majd önmaga vált ellenségei ételévé… A békülni kívánó településre ez időben egy amerikai missziós lelkész érkezett. Idővel a két falu megállapodott: egy édesanya átadta gyermekét az ellenséges törzsnek, kikötve, hogy amíg a gyermek él, addig nem lehet harc közöttük. A lelkész közben dolgozott: a feltámadott és békességet hozó Úrról prédikált mindkét közösségnek. Jóval a kisgyermek felnőttkora előtt mindkét törzs megtért: közösen építettek egy templomot. Csoda? Ahol a feltámadt Jézus jelen van, ott béke születik.

Így szól az Úr: Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt. Zsolt 91,14 (Lk 17,19; Lk 1,57–67/68–75/76–80; 2Móz 15,1–21) Láttam a tévében egy futóbajnokot. Izmos felsőtestén látszott: rendszeresen, kitartóan sportol. Nincs ebben semmi különös, gondoltam. Aztán a lábait mutatták: műlábai voltak… Megdöbbentő. Honnan az ereje a küzdéshez? Csupán életösztönről van szó, vagy valami többről? Honnan az életkedve? Ez a sportoló jó példa arra, hogyan lehet felkelni, menni és futni – küzdeni hittel, erőt kapva. Aki ragaszkodik Istenhez – bármilyen élethelyzetben –, az megmenekül…

De Isten megsegít engem, az Úr megtartja életemet. Zsolt 54,6 (2Kor 4,14; Ez 2,3–8a; 2Móz 15,22–27) Műtét előtt az ember megérzi a teljes kiszolgáltatottságot. A műtőasztalon fekve másokra vagyunk utalva; miután felébredtünk, várjuk az eredményeket, és fájdalmaktól gyötrődve gyógyulgatunk. Sokunk átélt már hasonlót: operációt, ilyenolyan orvosi beavatkozást, szülést. Igen: ekkor éljük át igazán, milyen törékeny is az életünk. Az egyetlen kapaszkodó ilyen esetekben a zsoltáros szava: Isten megsegít, az Úr megtartja életem. De jó ezt átélni! Így akár egy műtét is hitmélyítő alkalommá válhat: túléltem, az Úr megsegített. Megtartotta életem.

Vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt. Hab 3,18 (2Kor 2,3; ApCsel 15,4–12; 2Móz 16,1–36) A próféta látszólag nem fél Isten ítéletétől. Pedig ahogy énekében írja, igencsak veszedelmes lesz az általa elképzelt ítélet: földrengés, hegyomlás, vízáradat, dögvész és láz… Habakuk hite szilárd: jöhet bármi, ő megmenekül. Az Úrral való találkozást örömteli eseménynek képzeli el, ahol ő vigadozni és örvendezni fog. „…az igaz ember a hite által él” – vallja; egyedül a hit számít, semmi más (Hab 2,4b). Egyedül hit által, egyedül Krisztus által, kegyelemből üdvözülhetünk (Luther). Ezeket vallva nekünk sem lehet okunk félni az ítélettől. Egyedül Krisztus érdeméért.

Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja. Zsolt 145,18 (Mk 10,47.49; Lk 22,31–34; 2Móz 17,1–16) Kisgyermekem egy szava elég – „Apííííí!” „Ányááááá!” –, és máris rá figyelünk. Persze attól is függ a reakcióidő, hogy miként mondja a nevünk: sírva vagy nevetve. Egy biztos: akárhogy hív is bennünket, mindig odafigyelünk rá. Hát hogyne volnánk kíváncsiak a gondolataira?! Pontosan így van velünk a mennyei Atya is: forduljunk hozzá sírva vagy nevetve, gyermekeit egytől egyig számon tartja. Nem is „csak” közel van hozzánk, hanem Jézus Krisztusban velünk van: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok.” (Jn 14,18) Senki sem marad egyedül, atyai gondoskodás és szeretet nélkül. Jó így élni…

Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük.” Jel 21,3 (Zak 2,14; Fil 3,12–16; 2Móz 18,1–27) A Jelenések könyve új eget és új földet ígér: a trónuson ülő mindent újjáteremt majd. Nem lesz könny, halál, gyász, jajkiáltás, sem fájdalom. A lényeg – akárhogyan történjék is majd – Isten kapcsolata az emberrel és az emberé az Úristennel. Vagyis az egymásra találás. Isten akarata az, hogy terjedjen az ige minden nép közt, hogy az ige közösséget teremtsen. Ma imádkozzunk a misszióért hazánkban és szerte a világban! „Uram, kezdd rajtam!”

Balog Eszter