Egyházunk egy-két hete

A kórházi ágy helyett közös asztal mellett

A faluban egy nap mulatságot rendeztek. A szervezők arra kérték a falubelieket, hogy az este jó hangulatához mindenki járuljon hozzá egy üveg borral. A bort hordóban gyűjtötték össze. Az egyik paraszt így gondolkodott magában: „Senki nem fogja észrevenni, ha egy üveg vizet viszek a hordóba.” Így is tett. Csak arra nem számított, hogy a falu összes lakója hasonlóképpen cselekszik. Így aztán amikor este csapra verték hordót, tiszta víz folyt ki belőle.

Az önkéntes kórházlátogatók nyári konferenciáját június 27–28-án Csobánkán tartották. A helyszínt a Segítő Nővérek Kongregációja biztosította. Az előadók Balogh Éva, Honti Irén, Heinemann Ildikó és Ridegh Gyula kórházlelkészek voltak.

A rendezvény nyitányaként Anthony de Mello fent idézett, frappáns története hangzott el. Azonban – hála Istennek – e „mulatságra” mindenki hozott magával valamit. Bár a résztvevők nagyon szerényen nyilatkoztak arról, mit hoztak, mivel tudnák közösségünket megajándékozni, szombat délután, amikor elbúcsúztak egymástól, és „csapra verték a hordót”, a mennyei nedű ízével a szájukban mehettek haza Csobánkáról, hogy folytassák azt a nehéz, lelket megterhelő munkát, amelyet a betegek között végeznek a hétköznapokban.

A két nap előadásai, bibliatanulmányozása, beszélgetései a belső erőforrások felfedezését segítették.

A hit és az akarat fontosságát az újszövetségi történetek alapján fogalmazták meg az egybegyűltek. Olyan kérdésekre keresték a választ, mint például hogy vajon miért mondja Jézus a meggyógyult vérfolyásos asszonynak: „Leányom, a hited megtartott téged: menj el békességgel, és bajodtól megszabadulva légy egészséges.” (Mk 5,34) Azt sem értették, miért nem voltak képesek a tanítványok meggyógyítani a megszállott fiút. De rácsodálkoztak a kapernaumi százados hitére. Arra is volt módjuk, hogy önvizsgálatot tartsanak: hogy állnak a hit és akarat dolgában. Észrevették, hogy hit nélkül hiába akarunk valamit, nem jutunk semmire.

Tudja a kedves olvasó, hogy micsoda képességek vannak bennünk a manuális kreativitás terén, csak elnyomjuk magunkban, vagy környezetünk hatására ki se próbáljuk alkotó tehetségünket? Hogy négy nap alatt képesek vagyunk olyan rajztudás elsajátítására, amellyel hiteles önarcképet festhetünk magunkról? Amikor ezt e sorok írója meghallotta Balogh Évától, legszívesebben azonnal beiratkozott volna egy olyan tanfolyamra, ahol ezt megtanulhatja. Jó, hogy manuális kreativitását az ember kiélheti a kertgondozásban, a varrásban, a hímzésben, de még a főzésben is. Minden olyan tevékenység, amelyet a kezemmel végzek, és közben azt élem át, hogy valamit alkotok, valamit létrehozok, a lelki erőforrásom lehet, ha ez számomra örömet szerez.

Honti Irén Viktor E. Frankl három értékkategóriája közül az élményekről beszélt. Ahogy felvázolta az élmények fontosságát az életünkben, úgy idéztem fel magamban azokat az élményeket, amelyeknek az emléke még ma is belső erőforrás a számomra. Egymás után képek jelentek meg előttem. Az egyiken egy gyermekcsapattal kirándultam a zöld erdőben a hegyek között. A másikon egy hajóban ültem, hallottam a szél fújását, és érzékeltem, ahogy a szél dagasztja a vitorlát. A hajó hasította a vizet, én meg kormányozni próbáltam a vitorlást. A harmadikon a harmatos fűben álltam, és füleltem a hajnali csendben a madarak dalát. Visszaemlékezve tudtam, hogy amikor mindezeknek részese voltam, az az érzés kerített hatalmába, hogy ezért a pillanatért érdemes volt élni. Így lett sajátommá Frankl nézete, hogy az egész életnek képes egyetlen pillanat is értelmet adni.

A Ridegh Gyulával töltött délelőttön belső erőforrásaik egész tárháza nyílt ki a résztvevők számára. Az előadó arra hívta fel a figyelmet, hogy lelki egészségünk megőrzése érdekében jó, ha tisztában vagyunk önmagunkkal. Szavai nyomán máris elemeztem magam. Az állandóságot szeretem az életemben, vagy a változatosság híve vagyok? Hogyan élek a személyes varázsommal, amikor belépek egy kórterembe? Menynyire határoznak meg a jól beidegződött sémák, feltalálom-e magam a konfliktushelyzetekben? Dependenciára, függőségre vagy autonómiára, önállóságra törekszem? Számos kérdés, amelynek megválaszolása belső erőforrássá lehet munkám során.

Azt mondják, hogy amikor bort iszunk, egy kis időre ott kell tartani a kortyot a szánkban, hogy az íze átjárja a nyelvünket, az ízlelőbimbóinkat, de még a szájpadlásunkat is. A mennyei nedűből, amelyet számunkra ez a konferencia jelentett, most csak négy korttyal kínáltam meg az olvasót. Csapra vert hordónkból így az olvasóknak is jutott. Aki többet szeretne ennél, legközelebb csatlakozhat csapatunkhoz, hogy ő is hozzájáruljon ahhoz, hogy hordónkból még ízesebb mennyei nedű folyjon.

Heinemann Ildikó