A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 8. VASÁRNAP – Mt 7,15–23

A fa és gyümölcse kép a protestánsok gondolkodásában könnyen elindít egy automatizmust: a hit a fa, a cselekedet a gyümölcse. „Hitből jön a cselekedet, / Hogy életünk betöltse; / Élő, igaz hit nem lehet, / Melynek nincs jó gyümölcse” – erősíti meg ezt a „protestáns dogmát” a 15–16. századi német énekszerző, Paul Speratus éneke is (EÉ 320,5).

Bár a hit nem függetleníthető a hívő embertől, Jézus mégsem a hitről, hanem az emberről mondja, hogy cselekedetei alapján kell megítélni. A fa az ember, a cselekedet pedig az ember gyümölcse. „Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt” – azaz jó ember nem cselekszik rosszat, rossz ember sem cselekszik jót (18. vers). Ezt erősíti meg Jézus költői kérdése is: „Tüskebokorról szednek-e szőlőt, vagy bogáncskóróról fügét?” (16b)

Jézus képi beszéde szerint a hamis próféta rossz ember – ezért prófétál hamisan. És nem fordítva: nem prófétálásának tartalma minősíti a prófétát! Az úgynevezett „kemény beszéd” nem a próféta hamis voltát tanúsítja, miként a „lágy beszédű” vagy inkább „sima beszédű” próféta sem biztos, hogy igaz próféta.

Jó fa – rossz fa, jó ember – rossz ember? Jézustól szokatlan fordulat. Bár nem egyedülálló! „A jó ember jó kincséből hoz elő jót, a gonosz ember gonosz kincséből hoz elő gonoszt” – mondja Jézus a fa és gyümölcse képet más összefüggésben, a beszéd megítélésére alkalmazva (Mt 12,35). Itt is erről van szó: nem azért gonosz valaki, mert gonoszul beszél, hanem fordítva: a gonosz ember beszél gonoszul, mert nem is tud másképp, hiszen – mint Lukácsnál, a párhuzamos helyen (Lk 6,45) olvassuk – szíve csordultig van gonoszsággal.

Jézus szerint tehát a jóság vagy a gonoszság nem az ember cselekedetében vagy beszédében lakik, hanem abban csak megmutatkozik. Próféta esetén pedig ezt még le is szűkíti a cselekedetekre.

De mitől jó ember az igaz próféta, és mitől rossz a hamis? Az igaz próféta azért igaz és jó, mert Jézus hívta el. Semmi másért! Ezt igazolják cselekedetei is: Jézus köré tereli és Jézus körül tartja együtt a nyájat.

A hamis prófétát nem Jézus hívta el, mégis Jézus nevében beszél. De cselekedetei leleplezik: a nyájat nem Jézus, hanem önmaga köré gyűjti, és ezzel a juhokat Jézus nyájának egészéből kiragadja.

Mai nyelvre fordítva: az igaz próféta cselekedetei mindig az egyetemes anyaszentegyház egységét mozdítják elő. Nem csak a saját szűkebb közösségéét: felekezetéét vagy gyülekezetéét. Akiknek a cselekedetei mélyítik az egyetemes anyaszentegyházon belüli szakadást, akiknek szavai a szakadást bűn és bűnkövetkezmény helyett erénynek állítják be, és a szakadás fenntartását Isten, illetve Jézus akarataként igenlik, azok minden kétséget kizáróan – legyenek bár lelkészek vagy világiak – korunk hamis prófétái.

Összefoglalva: aki úgy beszél Jézus nevében, hogy Jézus kinyilatkoztatott akaratával nyilvánvalóan ellentétes dolgokat Jézus akarataként hirdet, az hamis próféta. De ez mégsem szavai, hanem cselekedetei alapján ítélhető meg.

Egy evangélikus öntudatot erősítő igehirdetésről – bármilyen furcsa, de – nem a tartalma alapján lehet megítélni, hogy „igaz” vagy „hamis próféta” beszéde-e. Hiszen előfordulhat, hogy tanításbeli kérdésekben nem titkoljuk, hogy más egyházakkal nem értünk egyet, sőt más egyházak kegyességi gyakorlatát is bírálhatjuk. De azt is elismerhetjük, hogy valamit egy testvéregyház jobban csinál. A szándék a döntő, hogy miért használunk egyszer „kemény”, máskor „lágy” szavakat. A szándékot pedig nem a szavak, hanem a cselekedetek mutatják meg. A cselekedetek és következményeik mutatják, hogy a különállás és az elszigetelődés igazolására, a szakadás mélyítésére mond-e valaki felekezeti öntudatot erősítő beszédet, vagy azért, mert tudja, hogy csak az lehet nyitott a másik felé, aki előbb a sajátját alaposan megismerte és megértette.

A „gyümölcs” pedig a gyülekezetnek a lelkész egész tevékenysége nyomán kialakult arculata. Ez lehet olyan közösségé, amelynek tagjai csak egymás és a velük mindenben azonos módon gondolkodók társaságában érzik jól magukat, a másokkal való egység megélését nemkívánatos dolognak tartva. És lehet olyan közösségé is, amely nemcsak büszke evangélikus egyházunk lelki kincseire, hanem minél mélyebben megismerni is igyekszik őket, és nem ennek ellenére, hanem éppen ezért fájdalmasan éli meg, hogy ma még oly sok emberkéz emelte akadály tornyosul az egyház Urának főpapi imájában kinyilvánított szándéka elé, aki övéit már itt a földön is egy nyájban akarja egyesíteni.

Véghelyi Antal