Keresztény szemmel

Mamanapló

Moccanni sem bírok. Végtagjaimon ólomsúlyok lógnak. Nyilvánvaló, persze, hiszen még alig hajnalodik. Megpróbálom kinyitni a szemem, nem hiszek a látványnak: de hiszen fél nyolc múlt! Igen, Nagy motoszkálását hallom is, a nappaliban szerel vagy alkot valamit, és hallottam a parketta recsegését is, amint kijött a szobájából. Meg mertem volna esküdni, hogy még csak öt óra van… Ma sem kelt fel a nap? Vajon miért vagyok ilyen agyonütött-fáradt, mikor már legalább hat órája fekszem?

A válaszon nincs időm gondolkodni, Nagy sietve megjelenik, és kiadja a napi parancsot: „Mama, jó reggelt, kelj fel! Főzz nekünk turmixot! Már kikészítettem neked a turmixgépet.” Ez egyik fontos megbízatásom, a reggeli turmixfőzés.

Erőt veszek magamon, felülök az ágyban. A mindenit, az utóbbi időben mintha nehezen menne a felkelés is. Nem lazsálhatok, Nagy már hozza a köntösömet, az előre kikészített zoknit segít felvenni. Jó egy ilyen segítség a háznál, igaz, kétszer annyi ideig tart a zoknihúzás, de legalább lelkes és alapos.

Kicsoszogok a fürdőszobába, megrémülök a tükörképemtől. Inkább menjünk turmixot főzni. Közben megüti fülemet, amint Középső ütemesen rúgja szét az amúgy kölcsönbe kapott babaágyat. Apa havonta megragasztja, még talán bírja egy ideig. Bekukucskálok az ajtórésen: Középső keresztben fekszik az ágyban, lábaival a rács tartósságát vizsgálja, jobb keze hüvelykujját szopja, a többi négy ujjával a Szent Állat szarvát legyezi. Amint meglát, felpattan, mint egy keljfeljancsi, és azzal az arccal, amivel tudja, hogy mindent elérhet nálam, közli: „Jót aludtam”, és „Menjünk reggelizni!”

Megemlítem a turmixot, helyesli Nagy döntését, ő is segíteni akar. Na, gondolom, most aztán végképp távolodik a reggeli reménye: vagy soha nem leszek kész a segítségükkel, vagy annyira összevesznek a banánpucoláson, hogy rögtön elveszítem a mai napra szánt összes türelmemet. Nagy hozza Középső köntösét is, megnézzük rajta a piros tüszautóautót.

Közben Kicsi is felébredt, mondogatja, hogy kgi, kgii. No, akkor elsőként ő kap enni, addig a másik kettő megnézi Apát, amint fontos reggeli telefonjait intézi. Kicsi széles mosollyal köszönt, és az etetés végén pár másodpercnyi erős gondolkodás után telerakja a pelenkáját. Jó, sietek, de nem voltam elég gyors és óvatos.

A kádba lógatom, majd leszakad a derekam, közben a reggelije egy része csorog a karomon, és eszembe jut, hogy a törölközőjét a szobában hagytam. Kiabálok, valaki csak meghallja, de a többiek olyan elmélyülten telefonálnak, hogy csak Kicsi kezd el ijedten sírni, a törölköző nem jön ide magától. Fél kézzel próbálom fogni, másik kezemmel lekapdosni valamit, amit először elérek. Kicsi még mindig rémülten néz, talán nem akrobatának készül, és rólam is kiderül, nem vagyok elég edzett.

Kicsi a kis baleset után szép új reggeli ruhájában, újra kiegyensúlyozott mosolyával hódít a családtagok körében. Nagy rá is veti magát, ölelgeti, és többször megjegyzi, hogy ő milyen boldog, mert „pont ilyen babát szeretett volna”. Középső papagájként ismétli Nagyot, és barátságosan fojtogatni kezdi Kicsit, de sikerül időben közbelépni. Lassan asztalhoz terelem őket, kiteszem az asztalra a banánokat, Nagy mérnöki precizitással elosztja, kinek mit kell megpucolni, beleadagolni a turmixfőzőbe. Szokatlanul nagy a békesség, meg is lepődöm rajta.

Reggelizünk. Elosztom a turmixot, amit együtt főztünk. Nagy és Középső háromszor isznak belőle, majd macskabajszos képpel közlik, hogy „Mama, nagyon finomat főztél!” Elfogy pár narancs, alma és kivi is. Amíg ők hangos jóízűséggel elfogyasztják az emberes adagot, én vizet forralok, teát főzök, kenyeret vágok, megkenem mindenkinek saját igénye szerint: az egyik egy kicsi, de vastagon vajazott kenyérre vágyik, a másik félbevágott kacsazsíros vajas kenyérre (?). Megcsinálom, de nem jó, mert nem jó helyen vágtam el, javítom hibámat, majd ugrom a gázhoz, felforrt a víz, beleteszem a tojást, mert Nagy kalapos tojást szeretne. Középső újabb pohár tejet kér kicsit melegítve.

Elkészült a tea, gyorsan bele a hideg vízbe, hogy lehűljön, közben cseng a telefon. Felveszem. „Huszonöt és hatvanöt éves közötti…” Nem, elmúltam már hatvanöt… „Van-e internetük?” Nem, nem, telefonunk sincs… „Egészségügyi felmérést végzünk, pár rövid kérdés…” Nem, nem, nem megyek vacsorázni…

Jesszum, kiömlött a kakaó, Kicsi teli torokból üvölt, Nagy és Középső marakodnak, egymást okolják a kiömlött kakaó miatt. „Elég!!!” Magam is meglepődöm artikulálatlan hangomon, de már torkig vagyok a zajokkal, ragacsos foltokkal, a kéretlen reklámtelefonokkal, amelyek mintha kifigyelnék, mikor a legalkalmatlanabb, kíméletlenül molesztálnak (habár ha belegondolok, mindig alkalmatlanok).

Rövidre fogom a reggelit, kiadagolom a különböző cseppeket, kanalas orvosságokat, Középső reklamál is, hogy ő miért nem kap a rózsaszínből, majd próbálom népemet eltávolítani a konyhától.

Apa közben elkészült, táskával a kezében búcsúzkodik Nagytól és Középsőtől, akik nyílsebesen rohangálnak fel-alá a szobában (az alattunk lakó végre felébred), Kicsi is tátott szájjal nézi apját, bezsebeli az apapuszikat, hangos sivalkodással köszönget. A nagyobbak kikísérik Apát, kopognak az ajtón, Apa kopog az ablakon, mindenki kopog mindenütt, zeng a ház, aztán már csak az állandó dübögést hallani, ahogy Nagy és Középső futóversenyt játszik.

Próbálom felkelteni érdeklődésüket a mosakodás iránt – süketek. (Hogy lehet, hogy amint csokiról van szó, megjavul a hallásuk?) Percekig tart, míg becserkészem a rohangálókat, induljunk már el végre, ne pizsamában tekeregjünk egész nap! Süketek.

Lágyan meglegyintem a feneküket, legalább lássák az irányt, ezt persze megérzik. Középső toporzékolni kezd, és előadása olyan élethű, hogy három-négy krokodilcseppet is kiprésel a szeméből. Majdnem megható.

Komolyságomat meg kell tartanom, erélyesebbre cserélem eddigi barátságos hangomat, talán ez segít abban, hogy lassan felmenjünk a lépcsőn, közelítsünk a fogkefékhez. Középső elhagyja magát, nincs az a daru, ami felemelné, dacosan hüppög, húzom a karjánál fogva, másik kezemben Kicsit tartva keresem a lépcsőfokokat. Nagy felért, végre Középső is magához tér, az utolsó két lépcsőfokot már erőszak nélkül teszi meg.

Persze fent újra kezdődik az egész vadászat: Nagy zergeszökkenésekkel keresztülvágtat a szobákon, messziről rávetődik a franciaágyra. Középső próbálja utánozni, de ő még kicsit ügyetlen ehhez. Végül is nagyobbat szól az esése, mint amekkorát esik, látom, vér is folyik. Vajon a foga megvan-e? Megvizsgálom, fogak rendben, csak a szája szakadt fel (ebben a hónapban már másodszor). Középső újra totálkáros. „Jaj, meddig tart ez még?” – gondolom. Kicsit szinte bedobom az ágyba, ő is üvölt, „megkezelem” Középső lelkét, sikerül fogkefét fognunk, heves tiltakozása ellenére megmosom a fogát. Leizzadva behajtom a szobájába, keresem Nagyot, Kicsinél találom meg, énekli neki valamelyik „Gryll bácsis” éneket, Kicsi vigyorogva hallgatja.

Na végre, pici csönd. Nagynak eszébe sincs fogat mosni, megfogom erősebben a kezét, cukorból van szegény, visít, de azért neki is sikálok valamit a fogain. Sorba fektetem őket a padlón, mindegyiknek fújok az orrába, aztán újabb hajsza, újabb menet az orrszívóval. Egész gyorsan, rendesen kitisztulnak az orrok, a mosdónál rendet teszek, mindent elmosok.

Nagynak előkeresem a ruháit, előre rettegek, nem ok nélkül: ennek biztos nem tetszik a színe, túl zöld vagy túl piros vagy bármi más. Igen, ez a zöld póló túl zöld, de előnye, hogy nincs rajta gomb. Hamar meggyőzöm, hogy ez a mai ideális viselet, a nadrág is tetszik, de hátravan még a frizura. Elmagyarázza, hová hány gumit, hány csatot tegyek, megpróbálok megfelelni az elvárásoknak, de Nagy elmarasztal, duzzogva tökreteszi művem.

Otthagyom, mert Középső még mindig pizsamában cselleng. Szerencsére már lehiggadt, száján nagy bordó duzzanat, mosolyog is. Nyakig vizes a köntöse, a pizsamája; új pelenkát keresek neki, közben csengetnek.

Nagy önállósítja magát, sebesen száll le a lépcsőn, kinyitja az ajtót, bár senki sem kérte, de ebben az esetben még jó is, nem szidom érte. Behozza az ebédet, kiabál: „Mama, megjött az ebédes néni!” De jó, ma sem kell főzni, marad időm másra. Tisztába teszem Középsőt, találok egy teherautós pólót, boldogan veszi fel, alig bírom a végén belerángatni a nadrágjába, olyan izgatottan megy vissza a vonataihoz.

Kifújom magam, a gyerekek ruhában, meg is mosakodtak, még csak fél tizenegy van. Gyorsan magamra kapok valamit, én is elkészülök, aztán jut eszembe, hogy az ágyakat még nem tettem rendbe, a konyha is szanaszét. Lemegyek, elpakolom a romokat, hálát adok, hogy van mosogatógépünk, meg is töltöm szennyessel.

Épp csak kezet mosok, fentről csatazajt hallok: tulajdonjogi viták zajlanak. Nem sikerül igazságot tenni, Kicsihez megyek inkább, aki aludni vágyik, hasra teszem, és pár popsipüfölés után meg is nyugszik. A szomszéd szobában elhal a perpatvar, na végre.

Bekészítem a szennyest a mosógépbe, elindítom a mosást, leszedem a tiszta ruhákat. Nagy rögtön jelentkezik, hogy segít a zoknikat összehajtogatni. Középső szintén beáll a sorba, és amiket Nagy összehajtogat, azokat szétcincálja. Még mielőtt újra vihar törne ki, eltávolítom Középsőt, és építek neki egy csíkos Lego-tornyot, ezzel aztán elfantáziálgat ebédig.

A csend nem tart sokáig, Kicsi jelzi, hogy elfogyott a reggeli táplálék, kéri az újat. Békekötésre szólítom fel Nagyot és Középsőt, hogy amíg Kicsit etetem, nyugalom legyen. Csend van, tényleg. Nagy mesét olvas Középsőnek, sajnálom, hogy nem látom, csak hallom, ahogy magyarázza a képeket – úgy, ahogy a felnőttektől látta. Hamar végzek Kicsivel, lemegyünk ebédelni.

Viszonylag könnyen asztalhoz kerülünk, talán már mindegyik túl éhes és fáradt ahhoz, hogy külön műsorba kezdjen. Evés alatt csak egyszer ömlik ki a leves, két kis husi repül csak le a földre, és a lehullott rizsszemek száma sem jelentős. A céklafolt már bajosabb, de a mai modern mosóporok még ezzel is elbánnak.

Ebéd végén újra kiosztom a cseppeket. Középső megint kér rózsaszínt, de higgadtan elmagyarázom, hogy ő nem köhög, ezért csak zöldet kap. Gyorsan elkészülünk a fogmosással, pelenkázással. Mindenki pihenni vágyik, én magam is, csak Kicsi tűnik úgy, mintha játszani szeretne: felfordítósat, piros kendőset, hoppázósat. Betakarom a nagyobbakat, elköszönök, de Nagy még kikérdez, mi lesz délután, érdemes-e aludni ezért, és hogy mikor mehet újra óvodába. Elmagyarázom, hogy ha már nem köhög, megint mehet, de addig itthon gyógyulgat (bár szerintem semmi baja). Középső félig elaludt, az ujját szopja, néha kinyitja szemét, de hangja már nincs. Végre szabadulok Nagy kérdéseitől, közben Kicsi hívja fel magára a figyelmet: tényleg játszani szeretne. Jaj, babám, én is pihennék valamit… Beszélgetünk egy keveset, hasra teszem, még méltatlankodik egy sort, végül beletörődve elalszik.

Újra rendet rakok a lakásban, na nem nagyon, csak utat török a játékok között az ablakig, szellőztetek, virágot locsolok (végre eszembe jutott), a konyhát megint rendbe teszem, kiteregetem a tiszta ruhákat. Sajog a hátam, szeretnék ledőlni pár percre.

Pihenek. Már kilenc perce fekszem, félig elszundítottam, telefon ébreszt, marketinges felmérést végeznek. Szó nélkül leteszem, inkább nem mondom el a véleményemet. Hogy lehetne letiltatni a számunkat? Ezen gondolkodom, miközben visszafekszem, de már nem tudok elaludni. Nem is baj, pár perc múlva megjelenik Nagy, hogy ő már kialudta magát. Megpisiltetem, kikészítem neki a festőkészletét, hátha erre vágyik, de figyelmeztet, hogy tegnap azt ígértem, ma finom sütit sütünk. Tényleg ezt ígértem, nem hittem, hogy ilyen jól emlékszik majd rá.

Megpróbálok időt nyerni, kérem, várjuk meg vele Középsőt. Az engedélyt megadja, és inkább robotos mesét szeretne nézni. Felajánlom, olvassunk mesét, ebben kiegyezünk. Leültetem az ágyra, rögtön az ölembe mászik, kiélvezi a helyzetet, hogy egyedül van. Az első mese után meghalljuk Kicsi gagyogását. Nagy segít megetetni Kicsit, közben Középső megint ágypróbát tart, Nagy bemegy hozzá, nagyokat visítanak egymásnak.

Újra visszatér az élet a lakásba, Apa is megjön közben mindenféle szatyrokkal. Nagy és Középső boldogan szaladnak elé, Apa is ölelgeti őket. A csomagokat becipelik a konyhába, segítenek kipakolni. Kicsi sikongat, mert hallja a többiek hangját, játszani szeretne. Együtt vagyunk a nappaliban, szanaszét a konyha, de olyan jó kacarászni, örülni egymásnak. Nagy nem felejt, megemlíti a süteményt, Középső rákontráz, nem menekülök, és összedobok egy gyors piskótát. Nagy buzgón kavarja a tojásokat, Középső ül a székében, gondosan ellenőrzi a munkát.

Amíg a meglepetés megsül, megetetem a családot. Már nem is tudom, mit lehet enni, csak kiömlesztem az asztalra, amit a hűtőben találok. Aprónépem válogatás nélkül mindenből kér, a nutellás kenyér után tepertőt, majd lekváros joghurtot, feltekert csirkesonkát, vitorla alakú sajtot, apás vizet, mamás vizet, szörpikét, mézet.

A vacsora végeztével Nagy és Középső szinte egyszerre emlékeztetnek a frissen sült süteményre. Megcsodálják az egyszerű piskótát, kenek rá egy kis lekvárt, és mennyei boldogsággal majszolják el. Imádkoznak, az ámen után őrült sebességgel másznak ki székükből, és a következő pillanatban már Apával autóbuszoznak, ami nem más, mint az apa térdein való heves ugrándozás hangos berregéssel. Amikor Apa már nyögni is alig bír, felszólítom az egyre izzadtabb gyereksereget, kíméljék Apát, inkább fent folytassák a tombolást, míg Kicsit megfürdetjük. Kicsi nyűgösködik, de amint csiklandozni kezdem a talpát, tátott szájjal kacagni kezd, rám ölti nyelvét, és azt mondja, gháj-gháj.

Ezalatt Apa megfékezi a nyüzsgő apróságokat, betereli őket a szobájukba, vizet ereszt Kicsinek, aki boldogan ugrándozik a kezemben, és amint vizet ér a talpa, két lábbal csapdossa, örömben ázik az egész fürdőszoba. Megállok egy pillanatra, megcsodálom egyre formásabb hurkáit, nyiladozó értelmét, és átsuhan a fejemen, milyen jó is, hogy épp hozzánk pottyant ez a tündér.

Közben a gyerekszobában tombol a harc egy teljesen jelentéktelen játékért, de Nagy addig rángatta Középső orra előtt, míg az végre észrevette, és elkérte. Nagy nem adja, miért is adná, és habár soha nem játszik vele, most nagyon megszeretgeti, majd magasra emeli, és elrohan vele, Középső sivalkodva utána. Kiosztok egy szerető anyai fenekest Nagynak, majd Középsőt eltávolítom a veszélyzónából, és bilire ültetem. Nagy duzzog, nem hajlandó fogat mosni, de egy újabb segítség hatására legalább letolja a ruháit.

Kezdem megunni az aznapi harcokat, és átveszem Apától Kicsi öltöztetését. Apa bosszúsan dobálja be a két nagyot a kádba, közben párszor feltörli a padlót, békét teremt a vízi csatában, felfújja a lufikat, kiszedegeti az elázott lurkókat. Mire mindegyik gyerek végzett a fürdéssel, én is elköszönök Kicsitől, becsukom az ajtaját.

Végre pizsamában a két nagyobbik, Középső már csak ujját szopva ül a földön, de Nagyban még tombol az energia. Leülünk a földre, olvasok két-három fejezetet Pinocchio kalandjaiból, énekelünk a zöld könyvből, apró fénynél imádkozunk.

Nagy kifaggatja Apát, hogy mit dolgozott ma, Apa sorolja, merre járt, kikkel tárgyalt, milyen fontos döntéseket hozott, mennyi mindent hozott a piacról. „És te mit dolgoztál, mama?” – kérdezi tőlem.

Végiggondolom a napomat, és hosszas mélázás után nem jut eszembe semmi, amit fel tudnék neki mutatni. Mosogatás? De hiszen toronyban áll a szennyes edény a konyhában. Mosás? Tele a szennyesláda annak ellenére, hogy naponta legalább egyszer zúg a mosógép. Takarítás? Tegnap porszívóztam, de egymást kergetik a porcicák az asztal alatt. Rendrakás? A gyerekszoba és a nappali inkább csatatérhez hasonlít, rendrakásnak nyoma sincs. Sütés-főzés? A piskóta már majdnem elfogyott…

„Már megint nem csináltam semmit” – mondom Nagynak, aki furcsán néz rám, és megkérdezi, hogy miért nem, majd megdorgál, hogy holnap legyek egy kicsit szorgalmasabb. Megígérem neki, aztán betakargatom őket, jóéjt-puszit adok nekik. A fürdőszobában kiteregetem a törölközőket, elmosom a fogkeféket, elpakolom a szétdobált ruhákat, leeresztem a kádból a vizet. A konyhában letakarítom az asztalt, a szennyes edényeket a mosogatógépbe teszem, a cumisüvegeket elmosogatom, vizet forralok, kiveszem a fagyasztóból Kicsi holnapi menüjét. Még pár telefont el kell intéznem, nagyszülőknek beszámolni a kis unokák mai alakításairól, Kicsi újabb fogairól, a gyerekszáj legaranyosabb elszólásairól. (A minap Nagy a zebrán azt mondja, milyen házias volt ez a bácsi, hogy átengedett bennünket. – Talán inkább udvarias, nem?)

Amikor végleg le szeretnék fordulni a székről, Kicsi jelzi, hogy itt az utolsó evés ideje. Elbúcsúzom Apától, aki még mindig a monitor előtt ül, habár szeme már rózsaszín, és figyelme sem a régi. Nem hiszem, hogy észleli távozásom, én mindenesetre végeztem a mai nappal. Ölbe veszem Kicsit, aki fel sem ébred, és percek alatt kiissza a cumisüveget.

Homályos a tekintetem, nem látok már jól, a fejem is szétpattan, annyira fáradt vagyok. Elgondolkozom a mai napomon: tényleg nem csináltam semmit. Mikor lesz vajon újra szabadságom, mikor tudok végre elmélyülten dolgozni valamin, hobbijaimmal foglalkozni, leülni olvasni egy izgalmas könyvet? Mikor? Felháborodva veszekszem magamban magammal, hol itt az igazság, egész nap talpalok, és a végén semmi látszata, miért kell nekem mindig szélmalomharcot vívnom? Ekkor Kicsi félálomban megsimogatja a karom, az arcom után nyúl, s én érzem, hogy könnyeimmel küszködöm, mert íme, itt a gyors válasz néma számonkérésemre.

Három tündérem van, Nagy, Középső és Kicsi, akik most már elnyúlva fekszenek az ágyban, s ahogy végignézek rajtuk, szívem megtelik hálával, és rögtön abbahagyom pörölésemet, hiszen rádöbbenek: három csodával megáldott életem van! Minden nehézség és lemondás ellenére áldott az életem! Hogy is lehet, hogy enyém a főnyeremény, mikor meg sem érdemeltem? Megtörölni a majszos képeket, figyelni a csetlő-botló lábakat, hallgatni az első szavakat… – amit fáradtan, kimerülten nyűgnek érzek, az nem más, mint a kegyelem.

Előkapom a Bibliát, és megtalálom benne a nekem szóló mondatokat. Az egyik Jakab levelében: „…minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá…” A 94. és a 128. zsoltárban pedig: „Mikor azt gondoltam, hogy roskad a lábam, szereteted, Uram, támogatott engem. Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet.” „Kezed munkája után élsz, boldog vagy, és jól megy sorod.” A 127. zsoltárban: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.”

Így van jól, ahogy van. Fáradt vagyok, de fáradt-boldogan azt is látom, hogy három tündérem gyógyítóan fáraszt és dolgoztat. Már nem tragédia a ruhakupac a szoba közepén, majd holnap elpakoljuk. De ma játszunk, kacagunk, énekelünk, olvasunk, együtt gondolkodunk, szeretjük egymást.

Nem tudok többet olvasni, szemeim leragadnak, csak arra gondolok, milyen jó nekem, hogy feladatom van a világban. Nagyon jó nekem. Lassan elalszom. Moccanni sem bírok.

– ma-ma-szek –