Evangélikusok

A tanévzárót megelőző napon, a nyári szünet beköszönte előtti utolsó pillanatban gyakorlatilag már üres és csendes a teológia épülete. Nem az ilyenkor szokásos tanévértékelő beszélgetésre jöttem; küldetésem a maga nemében egyszeri, megismételhetetlen és sokkal ünnepélyesebb: a hetvenedik születésnapját lapunk megjelenésekor, július 11-én ünneplő dr. Reuss Andrással, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének professzorával készítek interjút. Bizonyára tudják az EvÉlet olvasói – hiszen egy korábbi interjúban erről már szóltunk –, hogy ő válogatja az általában a lap 2., időnként pedig címoldalára kerülő elmaradhatatlan Luther-idézeteket. A professzor lendületesen, frissen, hátizsákosan érkezik a reggeli órán.

– Először is: hogy érzi magát? Azt hallottuk, súlyos betegségen esett át nem olyan régen… Infarktusközeli állapot volt vagy igazi infarktus?

– Sajnos igazi infarktus volt. Nem volt előzménye, nem voltam korábban beteg, nem is „foglalkoztam” az egészségi állapotommal – de utólag belátom, egy nagyon megterhelő időszakban következett be. El kell gondolkoznia az embernek ilyen körülmények között, ez természetes. A megélt évek számát tekintve azt is mondhatnám, „jaj, de kár, hogy öreg vagyok”. Ezzel szemben boldog vagyok, hogy közeledik, és megérhetem ezt az életkort. Jó kezekbe kerültem orvosi értelemben is. További időt kaptam, és hála Istennek, ma már alig érzem nyomát a betegségnek. A figyelmeztetést azonban, amit az Úristen adott, komolyan kell vennem.

– Kérhetek valamiféle számvetést a kerek évforduló alkalmából?

– Mindenekelőtt hálát adok Istennek, hogy megérhettem. Szívesen gondolok vissza a soproni, ózdi, rudabányai, csöglei, budavári, kelenföldi, angyalföldi gyülekezetben eltöltött lelkészi évekre. De ez a kor elég magas ahhoz is, hogy az ember a mulasztásaira, hibáira, bűneire is gondoljon, amelyekről számot kell adnia az élő Isten színe előtt, aki elé majd leplezetlenül állunk (2Kor 5,10).

– A következő tanévben folytatja a tanítást?

– Szeptemberben itt szeretném folytatni, ha erre időt kapok felülről, és ha szükség van rám a teológián.

– Szűken vett szakterületének legfrissebb eredménye az a hatkötetesre tervezett sorozat, amely evangélikus hitvallási iratainkat adja közre. Magam, miként az intézmény többi hallgatója is akkoriban, két „antikvár illatú és állagú” kötet megsárgult lapjait forgattam a rendszeres teológiai tanszék vizsgáira készülve. Mi indokolta még a szövegfrissítést?

– Ötven éve jelent meg a hitvallási iratoknak az a bizonyos kétkötetes kiadása, amelyből nemzedékek tanultak. A fordítás ma is megáll, ezért Bódi Emese latintanárnővel nem újat készítettünk, hanem a korábbiak felhasználásával igyekeztünk kijavítani azok hibáit, és következetesen a tömör megszövegezésű latin eredetit vettük figyelembe. A kiadásban új a kísérő tanulmány, Az Ágostai hitvallás története, amely Magyarországon ilyen részletesen még nem jelent meg. Felsorolja az összes magyar nyelvű fordítást és a Magyarországon megjelent valamennyi – magyar, német és szlovák – kiadást. A tanulmány foglalkozik az Ágostai hitvallás hatásával és utótörténetével is. Az Apológián, az Ágostai hitvallás védőiratán, ami lényegesen nagyobb munka, most dolgozunk, és lektorálásra vár a Bohus Imre és Dóka Zoltán fordította Egyezségi irat, ami magyarul eddig még nem jelent meg.

– Evangélikus identitásunk szempontjából fontos, hogy visszatérjünk ezekhez a gyökerekhez?

– Lutheri, evangélikus identitásunk szempontjából nemcsak a teológiai hallgatóknak, hanem minden teológusnak, de minden evangélikusnak is hasznos és alapvető olvasmány az Ágostai hitvallás. Nagyon remélem, hogy a kísérő tanulmány közelebb segít ehhez a régi szöveghez.

Ökumenikus szempontból is fontosnak érzem hitvallásunkat, hiszen nemcsak evangélikusok látják úgy, hogy az Ágostai hitvallás az egyház egységét féltő, ugyanakkor az evangéliumot tisztán megszólaltató szövegével nagyszerű keresztény érték. Ezért más egyházak érdeklődésére is számot tarthat az irat. Ha ezt a munkát, a hat kötetben a tíz irat – három egyetemes és hét reformátori hitvallás – kiadását a kísérő tanulmányokkal együtt tovább folytathatnám, és esetleg be is tudnám fejezni, nagyon boldog lennék.

– Szociáletikai kutatócsoportjával is folytatja a munkát? Bár munkatársa, Orosz Gábor Viktor most egyetemi lelkészként kapott szolgálati területet.

– Az MTA-támogatás megszűntével – lejárt a négy évre szóló közös munka lehetősége – az egyházak szociáletikai nyilatkozatait tovább gyűjtjük, bár kisebb lendülettel, mert nincs alkalmazottunk. A szövegeket pedig értékeljük és lehetőségeink szerint közreadjuk. Zajlik az 1945–48 között hivatalban lévő magyar evangélikus püspökök kiadott politikai-társadalmi nyilatkozatainak sajtó alá rendezése. Befejeztük a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán közötti közös dialógusdokumentumok fordítását – az olvasók előtt ebből talán egy ismert lehet: a megigazulásról szóló Közös nyilatkozat –, és a szöveg lektorálása folyik.

– A zsinat egy munkacsoportot – melynek Ön is a tagja – bízott meg azzal, hogy a lelkészek válásának kérdésével foglalkozzék. Ez törvény-előkészítő munka? Mi az álláspontjuk ezzel kapcsolatban?

– Az a benyomás alakult ki, hogy a lelkészi házasságok válsága, a lelkész házaspárok válása növekvő mértékű. A munkacsoport, amelynek vezetője Fabiny Tamás püspök, azt a feladatot kapta, hogy gondolja át, e jelenség láttán milyen lépéseket kellene egyházunknak tennie. A téma igen érzékenyen érint mindenkit. Szembe kell nézni a problémával, a csoport tagjai ebben egyetértenek.

Ezt a kérdést a maga összetettségében kell megközelíteni. A megoldási javaslat sem lehet leegyszerűsítő. A munkacsoport az eddigiekben úgy látta, hogy nem annyira fegyelmi ügyként és büntetések kilátásba helyezésével kellene kezelni a kérdést. Inkább azon kellene fáradozni, hogy megtaláljuk, milyen segítség nyújtható a házasságok egészségének megőrzéséhez, az esetleg mégis jelentkező bajok gyógyulásához. S ha a válság és ezzel a válás mégis bekövetkezik, akkor miként kellene a feltehetően vétkes, ugyanakkor mégis szenvedő érintettek mellé állni.

Három konkrét javaslatot tettünk. Az első: egyházunknak legyen házassággondozó, családsegítő szolgálata, olyan szakemberekkel, akik nem „csak” a lelkészek házassági kríziseiben, hanem bármely hozzájuk forduló család ügyében szakszerű és evangéliumi segítséget nyújthatnak. A második, hogy a hittudományi egyetem mérlegelje, milyen módon kaphatna nagyobb hangsúlyt a lelkészképzésben a házasságra való felkészítés. A harmadik pedig, hogy – s gyakorlati okokból nyilván ez válthatja ki a legtöbb indulatot, amikor ezzel a helyzettel szembesülünk – ha lelkészi válás történik, akkor a gyülekezeteket kell védeni.

– Milyen meggondolásból és miként?

– Annak érdekében, hogy ne lelkészének házassága-válása legyen a témája a gyülekezet életének. Egy ilyen kérdés, amely fájdalmas részleteit tekintve nem tartozik a gyülekezeti tagokra, akiktől nem is várható érdemi állásfoglalás, ne legyen a gyülekezeti munka témája. Ne ossza meg a gyülekezetet, ne akadályozza a lelkészi munkát. Vagyis a lelkész alkalmazása abban a gyülekezetben szűnjön meg. Ugyanakkor azon is el kell gondolkodnunk, mit kellene tenni ahhoz, hogy az „elváltság bélyegét” ne egy egész életen át legyen kénytelen hordozni valaki. Ne megbélyegzés legyen a sorsa.

– Egy személyes kérdés: azt hallottuk, professzor úr megnősült. Igaz a hír? Ezek szerint a júliusi születésnapon némileg új családi körben fog ünnepelni?

– Valóban. Miután megözvegyültem, majd infarktust szenvedtem, és a füredi szívkórházból visszatérhettem, egy diákkori kelenföldi ismeretségből, véletlen találkozásból lett házasság. Januárban nősültem meg, feleségem, Belák Erzsébet latin–orosz–angol szakos tanárnő, az orvosi latin nyelv oktatója.

– Végezetül: milyennek látja közegyházunk állapotát?

– Mérhetetlen örömmel és Isten iránti hálával tölt el, ha láthatom, hogy egykori tanítványaim szívesen, Jézus Krisztus és az emberek iránti szeretettel végzik gyülekezeti munkájukat, tisztán és igényesen hirdetik az evangéliumot. Amennyire meg tudom ítélni, gyülekezeteinkben mindenfelé jó néhányan vannak, akik nagyra értékelik a lelkészi munkát, és segítik a lelkészek szolgálatát. Nem kevesen vannak, akik nehéz helyzetben állnak helyt. Nagyon meg kell becsülnünk őket.

Most nem vagyok tagja közegyházi testületnek. Ezért inkább emlékeim alapján mondom: visszanyert szabadságunkban hallatlanul szükséges napról napra tanulnunk, hogy szeretettel és tapintattal mondjuk el, aminek igazságáról meg vagyunk győződve; legyünk készek egymást meghallgatni és elviselni s nem emberi mértéknek megfelelően másokat meggyőzni vagy éppen magunkat meggyőzetni.

– Nem akarok ünneprontó lenni, de egyházunk közállapotához hozzátartozik az úgynevezett tényfeltáró bizottságnak a munkája is. Ezt Ön miként látja?

– Van némi ismeretem a bizottság munkájáról. Amint minden ügyben, úgy az úgynevezett negyven évvel kapcsolatosan is szükséges a múltnak a teljes körű, igazságos, a letűnt kor hibáit vagy felületes megítéléseit meg nem ismétlő felkutatása. Kívánom, hogy a bizottság képes legyen teljesíteni feladatát a történeti hitelesség és a gyógyító krisztusi szeretet magas mércéjének megfelelően. A magam részéről kész vagyok ehhez hozzájárulni.

Kőháti Dorottya