A hét témája

Gyakorló kereszténynek tarjuk azokat, akik – legalább időnként – templomba járnak, és fizetnek némi egyházfenntartói járulékot. Ez a szemlélet nem áll meg az ige mérlegén. Missziói szempontból, az egyház és a gyülekezet jövője összefüggésében használhatatlan, értelmezhetetlen és tarthatatlan gondolat ez. A szicíliai maffia főnökeit is megkeresztelték, járnak templomba, sőt anyagiakkal is támogatják az egyházat…

Ezzel szemben a gyakorló keresztény az, aki a keresztségben kapott ajándékkal él, vagyis átéli az óember halálát és az új megszületését, élő kapcsolatban van Istennel, az ige szerint rendezi (be) életét, naponként Jézus útjához igazodva követi őt.

Egyházi életünket sok esetben a számokkal próbáljuk mérni, hitelesíteni. Hányan járnak istentiszteletre és más alkalmakra, mennyi a bevétel, intézményeinkben milyen a létszám?

Jézus tanítása ezzel kapcsolatban nyugtalanító, felkavaró és radikális. Nem azok fognak megtartatni, akik templomba jártak, prédikáltak, hallgatták az igét, úrvacsoráztak, adakoztak, csodaprogramokat szerveztek, hanem azok, akiknek így szól majd az utolsó ítéletkor: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám.” (Mt 25,34–36)

Ez nem humanista program, még csak nem is vallásos diakónia, mert itt a lényeg az élő Isten valóságos ismerete Jézus által. Ez pedig csak az újonnan születés által lehetséges: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7,21–23)

Jézus követői Lélekben és igazságban imádják Istent. (Jn 4,23.24)

A konstantini fordulat (Kr. u. 313) ugyan megszüntette a dinamikus, gyarapodó keresztény közösségek üldözését, de ennek nagy ára volt: a világi hatalom ettől kezdve beleszólt az egyház életébe. A bibliai, újszövetségi elveket és gyakorlatot lassan felváltotta a világias szemlélet. Már nem feltétlenül a Szentlélek irányított (ahogyan tudósít az Újszövetség az első gyülekezetekről), hanem például a császár és a mögötte lévő erők, szempontok. Az egyház ezért megkapta az állami támogatást: templomok építése, jó állások, földek, jövedelmek. Az embereket (népeket) tömegesen „megtérítették”, templomokba hajtották, és adófizetővé tették. Jézus tanításával ellentétesen előkerült a fegyver is. A haza védelmét, a rend fenntartását nem kérdőjelezte meg a Názáreti, de a hit terjesztéséért és védelméért, az ő nevében háborúzni, ölni képtelenség, antikrisztusi vonás. Üldözöttből üldözővé vált a hivatalos egyház.

Szívszorító, hogy a niceai zsinaton 325-ben még ott ültek a testükön sebeket hordozó, megkínzott püspökök is, de a döntő szót a megkereszteletlen, meg nem tért császár mondta ki. (Nagy Konstantin élete végén keresztelkedett meg.) Megépültek a tömegek számára a bazilikák, melyekben már nem az újszövetségi családias közösséget gyakorolták az egyháztagok. Kialakult a (csak nevében) teokratikus, államegyházi ószövetségi struktúrára emlékeztető rend, tekintélyes közvetítő áldozópapsággal; ennek következtében a hívek kiskorúsodtak. Következmény sok esetben a megüresedés, a látszatkereszténység lett. A főpapság (a pápa és kollégái) egyházi inkvizíció vagy a világi hatóság támogatásával időszakonként „a Sátán zsinagógájává” (Jel 2,9) tették, prostitualizálták az egyházat, Krisztus menyasszonyát (Jel 17). Csak a botránkoztatás elkerülése miatt nem említünk részleteket.

Isten könyörülő irgalmából újra és újra elküldte igéjét küldöttei (például reformátorok) által, akik közül sokakat megöltek, bebörtönöztek, elhallgattattak. Isten emberei esetenként megújították az egyháztest kisebb részeit. Lelkiségi mozgalmak, ébredések fel-fellángoltak, és hozzájárultak Krisztus testének megújulásához.

A reformáció mellett a „világ” is támadta, kritizálta – sok esetben jogosan is – az elvilágiasodott egyházat. A reneszánsz, a humanizmus, később a felvilágosodás és racionalizmus különböző módon küzdött az egyházi hatalommal szemben. A francia forradalom már papokat gyilkolt, templomokat gyalázott meg. Ez a folyamat kiteljesedett a 20. századi ateista, egyházüldöző démoni tombolásban. A keresztényeket milliószámra üldözték, kínozták, ölték. Az egyház életét beszorították a templom falai közé, a vezetők egy részét kollaboránssá és besúgóvá tették, a lelkészeket, presbitereket megfélemlítették. A kontrollálás miatt is erősítették a lelkészcentrikusságot.

Ma itt élünk egy materialista, istentelen, öntörvényű, libertinista közegben, a letűnt konstantini korszak épületeiben, papközpontú struktúrában, kiskorúsított, passzív, megfáradt egyháztagsággal.

Eljött a megtérés ideje. Vissza kell térnünk Jézushoz, tanításához, stílusához, módszereihez. Nagy lehetőség – minden keservével, nehézségével együtt – ez az első három évszázadra hasonlító idő az egyház számára.

Róma Európa újraevangélizálásról beszél, és részben a reformáció célkitűzéseit valósítja meg. Lásd például a Városmisszió rendezvényeit vagy a Biblia éve programban való vezető szerepét.

Akkor vagyunk igazán ágostai hitvallású evangélikusok, ha nem egyszerűen a 16. századi emberekhez, kultúrához térünk vissza, hanem a Luther által is hangsúlyozott Krisztushoz, Szentíráshoz és kegyelemhez.

Templomainkban újszövetségi szellemben tartsuk alkalmainkat! (A templom szerepére, kinézetére a későbbiekben még visszatérünk) A lelkész, akit az élő Jézus Szentlélek által állít a szolgálatba – az egyház rendje szerint –, hirdesse az igét, Isten aktuális üzenetét prófétai módon. Vigyázzon a nyájra, védje meg a tévtanítástól, a „farkasoktól”. Vezesse a rábízottakat Jézus nyomdokán „csendes vizekhez”, de a „halál árnyéka völgyében” is, az Isten jelenlétének biztonságában, az örök életre.

A lelkész válasszon ki munkatársakat, azokat minden módon segítse a szolgálatban. Pál fogságból nem azt írja Timóteusnak, hogy tartsatok ki, jövök nemsokára, hanem hogy „…amit tőlem hallottál sok tanú előtt, azokat add át megbízható embereknek, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek”. (2Tim 2,2)

Nem a lelkész feladata a pénzszerzés, építkezés, adminisztráció, harangozás és a többi. Nem azért, mert leesik a gyűrű a kezéről, hanem azért, mert elvonja a két fő feladattól, az ige hirdetésétől és a munkatársak kiválasztásától, gondozásától, a gyülekezet lelki életének irányításától. A gyülekezeti tagok látogatását, a lelkigondozást, a tanítást, a liturgia nagy részének végzését is meg kell osztania a gyülekezet tagjaival.

A megkeresztelt és új életben járó gyülekezeti tagok különböző feladatokat vállalnak, így megsokszorozódik a gyülekezet missziói szolgálata. Átélik, hogy nem önmagukért élnek, hanem környezetükért. Az egyház mindig másokért van, hangsúlyozta Bonhoeffer. Kimennek, kilépnek a templomból, és ezért megtelik a templomuk. Az egyetemes papság biblikus, reformátori elve alapján ők is imádkoznak, közbenjárnak, látogatnak, tanúságot tesznek, intézik az ügyeket, felveszik egymás gondját, vagyis betöltik a Főpásztortól kapott küldetést. Az ilyen gyülekezetnek nagy a vonzereje, páratlan erőt, védelmet, segítséget, megtartó közösséget jelent.

Szeverényi János