A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 9. VASÁRNAP – Lk 16,1–9

Kár szépíteni: botrányos Jézus példázata. Iránya teljesen ellentétes a talentumok, minák példázatával. Ott azt látjuk, hogy aki csak megőrzi a rábízott talentumot vagy minát, attól még az is elvétetik, amije van, és annak adatik, aki megduplázta a rábízott vagyont.

Itt a pénzkezelésre rendelt menedzser elköveti a menedzserlét legnagyobb bűnét: visszaél a rábízott vagyonnal, legalább 20-50%-os kárt okoz. És nem is csak azért, mert a „nemzetközi helyzet fokozódott”, a gazdaság recesszióba süllyedt, a vállalkozás feltételei általában is romlottak, és emiatt nem lehetett kivédeni a veszteséget, hanem teljesen tudatosan okoz kárt: a saját túlélésére, helyzetének átmentésére használja fel a rábízottakat. Hűtlen kezelés, sikkasztás, számító korrupció. Ma 5–15 évnyi szabadságvesztéssel büntetendő cselekmény.

Valószínűleg már korábban sem lehetett minden tiszta körülötte, hiszen eszébe sem jut, hogy az ellene felhozott vádakkal szemben védekezzen. Pedig megtehetné, ha a számok, a tények őt igazolnák. De minden bizonnyal tudja: nem alaptalanul vádolták be uránál, és inkább lép a hűtlen kezelés, a korrupció útjára (vagy járja tovább azt), mintsem akárcsak egy pillanatig is mérlegelné, hogy van-e esélye a védekezésre.

A célja persze érthető, akár még méltányolható is. Ha valóban tudja, hogy semmi esélye sincs önmaga megvédésére, más útja nem marad, ha életben akar maradni. Megszokta életkörülményeit, változtatni nem tud rajtuk, és még van benne némi önérzet is: koldulni? Azt azért mégse! Tehetségesebbnek gondolja, többre tartja magát ennél. És meg is születik a zseniális, nagy ötlet: konvertálja korábbi pozícióját, túlélést vásárol ura, megbízója vagyonán. Az anyagi javakat kapcsolati tőkévé alakítja, más anyagi javait a saját maga kapcsolataivá.

A példázatbeli sáfár gondolkodása, tette ismerős a számunkra. Még a miénknél sokkal fejlettebb demokráciákban is éppen ez az egyik legnagyobb gond: a korrupció, a pénzen, más pénzén, sok esetben közpénzen történő meggazdagodás, pozíciószerzés. Bánt is bennünket, mélységesen. Még akkor is, ha időnként saját magunk is belekényszerülünk ilyen helyzetekbe: a rendőrrel, az ügyintézővel szemben, hátul kullogva egy várólistán. Mást nem tehetünk, mint hogy fizetünk, ha megúszni, túlélni akarunk. És bár sokszor a mi kezünk is szennyes, mégis rettentően felháborítónak tartjuk, és fáj, hogy így működik ez a világ.

És valóban: botrányos Jézus példázata. A jóérzésű bibliaolvasó azt várná, hogy Jézus mélységesen elítéli a sáfárt, és kimondja a mondatot: a cél nem szentesíti minden esetben az eszközt. Lehet ravaszkodni, nem kell a világ balekjaként éhen halni, de van egy határ, amelyet nem lehet átlépni – valahol a tisztességes és tisztességtelen között, erkölcsös és erkölcstelen között. Ezzel szemben a visszatérő úr megdicséri sáfárát ravaszsága, okossága, előrelátása miatt.

Mit szólnánk, ha még a kenőpénzt elfogadó ügyintézőt, a 10-20 ezer forintunkat zsebre vágó rendőrt, a közpénzből hatalmat, vagyont gyűjtő brókert, politikust, bankelnököt is tisztelnünk kellene ravaszsága, életrevalósága miatt? Ez lenne a „tartsd oda a másik arcodat is, add oda a felsőruhádat is, menj vele kétszer annyi útra” törvénye?

Nem hiszem. Botrányos Jézus példázata, mint ahogy lényegében minden példázata „botrányos”, megütközést keltő. Jézus ironizál, karikíroz – ahogy lényegében minden példázatában teszi. A többi példabeszéd esetében azért nem háborodunk fel, mert az őket lezáró, meghökkentő fordulat éppen arról szól, milyen „botrányosan” kegyelmes Isten a tékozló fiú, az eltévedt juh, a szőlőmunkások és a többi esetében.

Ha csak annyi történne a hamis sáfár példázatával, hogy az ezzel kapcsolatos (bár elhallgatott) felháborodásunkat „át tudnánk menteni” mondjuk a tékozló fiú példázatának üzenetére, akkor már nagyon sokat tanulhatunk belőle. Ha ugyanúgy szíven ütne az isteni kegyelem üzenete, mint az e világi igazságtalanság paródiája, akkor talán igaz lenne ránk, hogy először az Isten országát keressük, és minden mást ráadásként élünk meg.

Ha meg tudnánk fogalmazni, hogy ugyanolyan igazságtalan, lehetetlen, elképzelhetetlen Isten irgalmassága, mint az, hogy ezt a sáfárt megdicsérje ura, akkor végre valóban igaz megütközést keltene Isten „lehetetlen” kegyelme.

Ha a végső botrányt a kereszt botrányában látnánk, és nem az e világi sikkasztók, korruptak, pénzügyi visszaélők esetében, akkor valóban azt értenénk meg, amiért Jézus egyáltalán szólásra nyitotta a száját, amiért testté lett, amiért meghalt és feltámadt.

Kendeh K. Péter