Evangélikusok

A SZERZŐ FELVÉTELE

Jól meg kell fontolni, ha tetoválást készíttet az ember bármely testrészére, hogy mi legyen az, hiszen egy életen át kell viselnie, s a bőrbe vésett tanúságtevő jel még a halálon túl is vallani fog viselőjéről. Manapság nagy divatja van e díszítőművészetnek, sok mindent lehet tetováltatni. A bényei Demeter János egészen „különleges” mintát választott: jobb karját egy jókora Luther-rózsa díszíti, körülölelve gót betűkkel rajzolt „Erős vár a mi Istenünk” felirattal. A hitvallásnak e nem mindennapi módját választó fiatal presbiter az újonnan indult országos gyülekezetimunkatárs-képző tanfolyam résztvevője volt Piliscsabán.

– Gondolom, érzi, hogy ezen a „tetkón” először megütköznek az emberek. Miért és mikor készült?

– 2006-ban a szolnoki Szélrózsán láttam dolgozni egy testfestő lányt, akkor éreztem elhívást arra, hogy csináltassak egy „hennásat”. Annyira magaménak éreztem e díszemet, hogy később „véglegesíttettem”.

Kamionsofőrként a kollégáim között sok tetoválással találkozom, de döntésemnek nincs köze ahhoz a sztereotip elképzeléshez, ami az emberekben a kamionosokról él. A Jelenések könyve 13,16-ban olvasható, hogy a fenevad imádói a jobb kezükön lesznek megjelölve a fenevad jelével, ezért én az ellentétes oldalra akartam tetováltatni a saját jelemet, de sajnos rosszul emlékeztem – a balra –, mikor megcsináltattam, így került a jobb karomra. Hiszem, hogy nem véletlenül. Nem akarok felvágni vele, ha eltökéltnek tűnök is, csak Jézusért akarok feltűnő lenni.

– Mikor vált ennyire fontossá Önnek a hite, az egyháza?

– Evangélikus nagyanyám mély hite nyomán ismerkedtem meg a Biblia történeteivel, iskolásként jártam hittanra, de ezek mellett is eljutottam sajnos a konfirmáció utáni, mondhatni „szokásos” kamaszkori elfordulásba, az egyház és hit iránti apátiába. Annak ellenére, hogy gyerekként szívesen mentem templomba, és sokszor éreztem, hogy küldetésem van, konfirmáció után olyan messzire kerültem mindattól, amit Krisztus és az egyház tanít, amilyen messzire csak lehet…

Ezekről a kamasz- és fiatalkorom jelentős részét kitevő időkről ma már szívesebben vallok, és az akkori bűnös, léha, parázna életmódommal azért vállalom ma is a közösséget, hogy bizonyságot tegyek arról, hogy a megtérés, Isten végtelen szeretete és kegyelme még a legmélyebb gödörből is képes kihúzni az embert. Velem, hála neki, megtörtént ez.

– Hirtelen fordult meg az élete?

– Nem mondhatnám, inkább fokozatosan ébredtem rá, hogy amit teszek, az bűn. Folyamatosan „hegyre fel, völgybe le” haladok, és szinte észrevétlenül mentem keresztül a változáson. Ezt Jézusnak köszönhetem, hiszen amíg csak magam fogadkoztam, és nem őt kértem, nem jutottam ki az ördögi körből. Mással nem tudom magyarázni, csak az ő végtelen szeretetével, s ezt már családom és szűkebb pátriám is érzékeli, bár a múltat – főként egy falu zárt közösségében – senkinek az emlékezetéből nem lehet egy csapásra kitörölni.

– A „mélyben töltött” évek utáni ébredés mire tanította meg?

– Azokban az időkben, ha Istent nem tagadtam is meg, nem törődtem vele, nem jártam templomba, sőt azt hirdettem, hogy nem is szükséges templomba járni ahhoz, hogy valaki keresztény legyen. Ma már tudom, hogy ez nem igaz, a templom és a köré épülő közösség nagyon fontos, hiszen az úton egyedül nem érünk célt. Ezért is külön öröm számomra, hogy – bár én a munkámból eredően nem tudok a gyülekezet minden történésében részt venni – fiam aktív egyháztag, kántorpalánta, és énekel a Mandák kórusban is.

– Mi vezette Piliscsabára, a gyülekezetimunkatárs- képző tanfolyamra?

– A gyülekezet építésében és életében nagyon fontosak az elkötelezett egyháztagok, és én természetesnek éreztem, hogy ott a helyem. Az ott eltöltött három hétvége életre szóló élményt, baráti és testvéri kapcsolatokat, hitbéli elmélyülést jelentett számomra, amiért hálás vagyok az Úrnak és a szervezőknek is!

– Nyilván nemcsak egyszerűen a hitnek, hanem annak is van jelentősége az életében, hogy evangélikus, ha vállalja a jelét…

– Így igaz. Eltékozolt fiatal éveimet úgy próbálom behozni, hogy igyekszem minél több teológiai témájú írást olvasni. Egy hosszú, akár többhetes munkaúton Istennel vagyok „kettesben”, nagyon közel kerülhetek hozzá, s ebben a társas magányban van időm „agyalni”. Fokozatosan jutottam oda, hogy a „kötelező” Biblia és az énekeskönyv mellett főként teológiai és hitmélyítő könyveket és persze az EvÉlet számait viszem magammal az útjaimra. Ezekből az olvasmányaimból azt szűrtem le, hogy hozzám akkor is Luther felfogása állna a legközelebb, ha nem lennék evangélikus. Mikor ezt felismertem, hihetetlen boldogság volt számomra, hogy evangélikus vagyok!

– Ön nemcsak tetoválásával, hanem egész életével vall Istenről. Mi az, aminek a megértését mindenki számára fontosnak tartja, aki aggódik az evangélikus egyház jövőjéért?

– Azt, hogy a férfiaknak, a családapáknak nagyon komolyan kell venniük, hogy ők a „család papjai”, és vezetniük kell a rájuk bízottakat Isten felé. Felelősségteljesebben kellene tekinteni az anyagi részére is, például jó értelemben vett „irigységgel” vehetnénk példát azokról a közösségektől, ahol természetes a „tized”. Ez hitbéli próba is, hogy az ember rá meri-e bízni magát az Úrra, minden tekintetben. Én igyekszem, több-kevesebb sikerrel…

– Egy internetes közösségi oldalon ennyit írt csak a „magamról” rovatba: „Harcolnak majd ellened, de nem bírnak veled, mert én veled leszek, és megmentelek! – így szól az Úr.” Miért éppen igét választott, és miért pont ezt?

– Jeremiás 1,17–19 igéit érzem a hozzám legközelebb állónak, és a magam szerény módján próbálom cselekedni azt, amit – hitem szerint – Isten rám bízott. Ezek a versek biztatnak, de egyben intenek is engem: a világban azok, akik hirdetik őt, sok nehézséggel találkoznak majd, de az Úr megígérte, hogy velük lesz. Én napról napra érzem, hogy velem van, úgy, ahogy ígérte.

Dr. Ajtony Zsoltné