evél&levél
„Nem halok meg” – mondta a nagymama
1944 őszén történt, a Felvidék egyik falujában. Egy napon akna csapódott be egy kis házba, és a nagymama egyik lába súlyosan megsérült. Orvos, gyógykezelés akkor nemigen volt. A sérült nagymama ágyba került, sokat szenvedett, lázas lett. Közel járt hozzá a halál.
A legközelebbi hozzátartozókon kívül más rokonok, barátok is mellette voltak, de ő beszélni alig tudott. Ágya körül forgolódott három kis unokája is.
A ház nyugalma fel volt dúlva. Beesteledett. Az unokák sírtak, hogy a nagymama beteg, és lefekvés előtt nem mesél nekik. A gyermekek édesanyja akkor már nem élt. Az özvegy édesapának hirtelen támadt egy gondolata. A három gyereket behívta a szomszéd szobába. A nagymama helyett ő kezdett el mesélni nekik. Erre a gyerekek megnyugodtak. Ezt követően imára kulcsolták össze kis kezeiket, és édesapjukkal együtt kérték Istent, hogy gyógyítsa meg a nagymamát. Édesapjuk, mélyreható imájuk közben, hirtelenül zokogásban tört ki. Eszébe jutott elvesztett felesége és az, hogy elveszíthetik a nagymamát is, és mi lesz akkor a gyermekeivel?
A mély hitből fakadó ima meghallgatásra talált. Az apa szívét valami enyhülés, megkönnyebbülés hatotta át. Ima után három gyermekét a nagymama ágyához vezette. A lázas, addig szótlan beteg akkor megszólalt: „Nem halok meg, gyermekeim, még köztetek maradok.” E szavak hallatán mindannyian megkönnyebbültek és meghatódtak.
Az Istenbe vetett hit és a szívből jövő ima csodát tett. A nagybeteg hamarosan felgyógyult. A család még tizenhat éven át élt együtt a nagymamával, boldogan és nagy szeretetben.
Petrovich István (Budapest)