Napról napra

Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata. Ef 5,17 (Jer 31,35; Mt 25,14–30; Fil 3,7–11/12–14/; Zsolt 119,25–32) De mi is velünk az Úr akarata? Ha a Tízparancsolat alapján megvizsgáljuk életünket, ha titkolt és nem titkolt dolgainkat Isten igéjének fényébe állítjuk, törvényével lemérjük – akkor elveszettek vagyunk. Büntetésre és halálra méltók. Ha megítél, nincs mentségünk: nincs senki sem, aki megállhatna előtte. Mégis minden reggel azzal kelhetünk fel, és kezdhetünk új napot, hogy van mentség – bár nem a mi igaz tetteinkért. Jézus Krisztus véréért van bocsánat. A törvény nem elavult, ósdi parancsolat: ma is érvényes, de az evangélium erőteljesen szól, és értünk hangzik! Térjünk meg hozzá ma és újra és újra, adjunk hálát azért, hogy az ítélő Isten, a megváltó és megszentelő Isten magához ölel.

Szeretlek benneteket – mondja az Úr. Mal 1,2a (Mk 9,3.7; 1Kir 3,16–28; Mk 4,26–29) Isten nem akkor kezd el törődni velünk, szeretni minket, amikor mi azt először észleljük, amikor először hallgat meg egy imádságot, vagy ad egy jelet – hanem az anyaméhtől fogva Istenünk, és Jézus a világ végezetéig marad velünk, övéivel. Nem átmeneti állapot az isteni gondviselés, az a szeretet, amellyel Isten szeret, nem olyan, mint a mi véges és feltételekhez kötött szeretetünk. Hiszem, hogy minden helyzetben van megoldás nála, és nincs messze a segítsége. Szeretetvággyal, -ínséggel van tele az emberiség, és keresi a fogódzót. Bár meglátnánk már végre az igaz szeretet forrását: „Én szeretlek benneteket” – mondja az Úr.

Nagy irgalmaddal mégsem semmisítetted meg és nem hagytad el őket. Neh 9,31 (2Pt 3,15; Ez 3,16–21; Mk 4,30–34) Az Istennel való megbékélés egész életemet új alapra helyezi. Száznyolcvan fokos fordulat ez, hiszen eddig magam voltam életem középpontjában. Amiben bízom, annak az alapját Isten vetette meg, ő tartja kezében. A kereszténység nem „magánügy” abban az értelemben, hogy a fenti igét sem elég magunkban forgatni, hanem tudatni kell a világgal. Egy atomjaira hulló, értékválságban lévő világgal. Nem hagyott el az Isten, mi se hagyjuk el őt – ez az egyedüli esélyünk és jövőnk.

Miért tart fájdalmam szüntelen, miért nincs gyógyulás súlyos sebemre? Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelyben nincs állandóan víz. Jer 15,18 (ApCsel 3,2–3.6; Mt 19,/4–7/8–12/13–15/; Mk 4,35–41) „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (Weöres Sándor: A teljesség felé) A hit megtart. A hit, ami ajándék, amit kérhetek, amit megkaphatok, amit megőrizhetek, amiben növekedhetek, ami által megszabadulok. Alattam a föld, a realitás: a bajok, fájdalmak, sebek, terhek, amelyek lehúznak. Amelyektől még őt sem látom, csak mint csalóka patakot érzékelem. Fölöttem az ég: elérhetetlen messzeségben. A kettő között, illetve a kettőben ott vagyok én. De nem mindegy, hogyan… Keressük mi is a fokokat, bennünk is van létra.

Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. 1Pt 1,3 (Zsolt 142,6; Ef 5,15–20; Mk 5,1–20) Íme, beteljesedett a prófétai ígéret! A messiási várakozásokra megérkezett a válasz: Jézus az. Küldetése, szenvedése, halála, feltámadása, megdicsőülése az isteni üdvterv szerint végbement. Az elképzeléseket felülírva, a várakozásokat szintén messze felülmúlóan, sőt „botrányosan”: nem uralkodni, hanem szolgálni, nem ítélni, hanem üdvözíteni jött, nem halálra ítélni, hanem újjászülni. Akár „újszülöttként”, akár már régóta hitben járóként ne felejtsünk el ezért minden napon hálát adni.

Krisztus mondja: „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem.” Jn 10,14 (Jer 31,10; Jn 19,9–16a; Mk 5,21–34) A pásztort ruhájáról, botjáról, erszényéről, kalapjáról felismerheti bárki. A jó pásztor „ismérveit” azonban másutt keresem: felnyitom a Bibliát. Elmondok egy imát. És tudom, hogy az övéi között engem is számon tart. Ezért még mélyebben ismerni akarom őt, és figyelek nagyon a hangjára…

Bemenve a templomba Jézus kezdte kiűzni azokat, akik árusítottak és vásároltak a templomban, felborította a pénzváltók asztalait, a galambárusok székeit. Mk 11,15b (Ézs 56,7c; Lk 12,42–48; Mk 5,35–43) Amikor először láttam egy templomban pénzbedobós automatát, nem akartam hinni a szememnek. A kupola kivilágítását lehetett vele pár percre megvásárolni. Jó-jó, magas az áramszámla, megszoktuk már, hogy semmi sincs ingyen. Valahogy mégis azonnal erre az igére kellett gondolnom. Az a világosság, amit odabent, Isten házában keresünk, szintén „felülről” jön, de azonkívül, hogy csendben kérjük őt, hogy megvilágosodjunk, semmi mást nem kell tennünk. S az az érték, amelyet üres kezünkbe beletesznek, szintén nem árusítóasztalról származik. Hála Istennek…

Kőháti Dóra