A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 10. VASÁRNAP – 1Kor 12,1–11

„Pedig még nyelveken szólni is megtanultam…” – mondta egy újdonsült ismerősöm beszélgetésünk közben. Kereste a szavakat, gondolatokat, hogy feldolgozhassa kikerülését a „kisegyházból”, ahol nem tudta már fizetni a tizedet, lakására jelzálogkölcsönt vett fel, de az is elfogyott. Segítséget nem kapott senkitől a „testvérek” közül, csak azt a tanácsot, hogy rendezze a kapcsolatát Istennel, és akkor az anyagiak is rendben lesznek.

A mai vasárnap a Szentháromság ünnepe utáni tizedik vasárnapként minden évben Jeruzsálem elestének (Kr. u. 70.) az emléknapja. Rommá lett minden, ami korábban életteli volt. A vasárnap evangéliuma (Lk 19,41–48) a síró Jézus isteni próféciáját állítja elénk a város szomorú jövőjéről, igénk pedig a sok problémával küszködő korinthusi gyülekezet életéről tudósít. Az egyik az összeomló kultikus életet láttatja, a másik pedig a burjánzó, sokrétű gyülekezeti lelki élet megnyilvánulásaival foglalkozik.

Az ellentmondás csak látszólagos. Pál apostol azonnal szembeállítja a néma bálványokat az élő Istennel, akivel beszélni lehet, aki jelen van mindenütt, aki nem ridegen méricskél, hanem mélyre, nagyon mélyre hajol a kereszten, és önmagát adja az emberért. Itt nem valami „vallásos restaurációról” van szó, hanem merőben új helyzetről. Mindenki számára világossá teszi: nem valami titkos, rejtett, megismerhetetlen erő adja az emberek cselekedeteihez a misztikus hátteret, hanem az Isten Lelke cselekszik. A keresztényüldözés hitvalló vértanúinak ez a Lélek adta az erőt, a biztonságot, a reményt. Ugyanaz a Lélek mindenkit másként szólít meg, mindenkit másként ajándékoz meg, hiszen a kegyelmi ajándékok tőle származnak.

Sokszor kísérti meg a keresztény embert a gondolat, hogy a krisztusi úton haladva előbb-utóbb azért olyan „tulajdonságokra” lehet szert tenni, amelyek egyre alkalmasabbá tesznek a Krisztuskövetésre. Én egyre inkább azt látom, hogy Pál véleménye igazán helytálló: sohasem szabad túllépni azon a „rácsodálkozáson”, amely a kegyelmi ajándékkal szembesülőben először megjelenik az Úr iránt.

A korinthusiak túlléptek ezen az állapoton. Versengve sorolták a karizmákat, és rajtuk keresztül azonnal részekre is szabdalták a gyülekezetet. A maguk tetszése szerint elvárták a másiktól az általuk meghatározott képességek felmutatását. Az apostol ezt úgy értékeli már, hogy a kegyelmi ajándékokkal öncélúan bántak, pedig nem „saját használatra” kapták. Használni kell velük, építeni, bátorítani, békét teremteni. Ebben a munkában pedig nincs egyedül az ember, hiszen a gyülekezettel együtt végezheti a kapott küldetést. Sokféle ember, sokféle karizma: és mindez a gyülekezetben teljes, mondja Pál levelünk első fejezetében. Ez tehát azt jelenti, hogy a különbözőségtől, sokszínűségtől nem megijedni kell, nem ellenfelet kell látni a másként látóban, hanem együtt kell működni vele.

Van persze határ, hiszen a kegyelmi ajándékokat egyedül a Jézushoz fűződő kapcsolat hitelesítheti. Semmi emberi elvárás nem vezethet eredményhez. Komoly kísértésnek látom, amikor a keresztény ember a jobbítás szándékával megpróbálja a Szentírásra utalva elemezni, pontokba szedni az „élő, működő” gyülekezet ismérveit. Nem tehet mást ekkor ugyanis, mint hogy a maga látásával, tapasztalataival, hitével, kegyességével felállított szempontok alapján értékeli – a mutatott cselekedeteken keresztül – a közösség elkötelezettségét. Persze lehet támogatókat toborozni a saját szempontrendszer hangsúlyozásához, de ez mégis csak egyoldalú, csökevényes értékelés lehet. Ha nem a teremtett világ sokszínűségéből, a Lélek munkájának hihetetlen, elképzelhetetlen gazdagságából indulunk ki, akkor letérünk arról az útról, amelyre azért kaptuk az isteni ajándékokat, hogy egymásnak használva, együtt haladjunk.

Mint ahogy a korinthusi gyülekezet életét, úgy a mi életünket is áthatja egyfajta rejtett teljesítménykényszer, legyen szó akár hitről, akár a hit megéléséről. A teljesítményekről pedig megtaníttatja velünk az élet, hogy értékelés nélkül semmit sem érnek. Ezzel szemben állnak Jézus Nikodémusnak mondott szavai: „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn 3,8)

Adja Isten, hogy soha ne kelljen kényszeres emberi megnyilvánulások, elvárások mentén Krisztus népének egymással szembefordulnia, hanem mindenki találja meg a maga szabadságát-szolgaságát a Lélektől kapott kegyelmi ajándékai szerint.

Imádkozzunk! „Jövel, Szentlélek Úristen, / Töltsd be szíveinket bőven / Mennyei ajándékoddal, / Szívbéli szent buzgósággal, / Melynek isteni ereje / Sok népet egy hitre vive. / Légy velünk is, te népeddel, / Hogy teljünk meg dicséreteddel! / Halleluja, halleluja!” Ámen. (EÉ 229,1)

Johann Gyula