A hét témája
Öngól
Mindkettejüknek beázott a sátra.
„Na és akkor mi van?” – teheti fel a kérdést az ifjú szélrózsázó, aki csütörtökön maga is hasonló cipőben járt, így előtte sem ismeretlen a nyirkos-hideg hálózsák érintése, a hajnali didergés- vacogás, a nedves ruhadarabok között egy utolsó száraz pólóért való kutatás és úgy összességében a barátságtalan időjárásnak és a természet erőinek való kiszolgáltatottság érzése. Különben is, folytathatja a megkezdett gondolatsort, ha valaki annyira kellemetlennek, mi több, elviselhetetlennek érezte a helyzetet, akkor miért nem tett ellene? Jó-jó, az esőt persze nem tudta volna elállítani, sem a fekhelyét körbeölelő ponyvát megszárítani, no de ott voltak a hálótermekké kinevezett tan- és tornatermek, amelyekben – sok jó ember kis helyen is elfér alapon – nem okozott gondot alvóhelyet keresni- szorítani.
Nem is okozott. Egyikük élt is a lehetőséggel, és beköltözött az épületbe.
Másikuk – ahogyan a televíziós vetélkedőkben szokás – telefonos segítséget kért. Nem mástól, mint a sajtókapcsolatokért felelős szervezőtől. Tette ezt azért, mert kollégájával egyetemben testvéregyházunk hetilapjának munkatársaként érkezett Kőszegre, és feltételezte, hogy a telefon másik végén orvosolni tudják a problémáját. A megoldás azonban váratott magára. A sajtókapcsolatokért felelős szervező mindössze annyit tudott javasolni, hogy a kolléga látogasson el az ifjúsági találkozó honlapjára, ott keresse meg a szállásügyekben illetékes szervező telefonszámát, és vegye fel vele a kapcsolatot…
A tanáccsal mindössze három probléma volt.
Először: a Szélrózsán hol és hogyan jusson világhálóhoz az ember? Merthogy sajtószoba (és egyáltalán olyan helyiség, ahol erre lehetőség lett volna) – az bizony nem volt.
Tavaly nyáron Sárospatakon, a Csillagpont elnevezésű országos református ifjúsági találkozón külön sátrat állítottak fel a médiamunkásoknak, s benne négy számítógépet kizárólag az eseményről tudósítóknak tartottak fenn. A másik négy gépen bárki bármikor megnézhette, elolvashatta, hogy az előző nap eseményeiről milyen fotók, cikkek, körkérdések, interjúk, riportok – igen, így, többes számban – kerültek fel a rendezvény honlapjára. Azt már csak halkan jegyezzük meg, hogy a mostani Szélrózsa honlapján egyetlen telefonszám sem szerepel(t) a szervezők neve mellett…
Másodszor: a szállásproblémák megoldása ugyan nyilvánvalóan nem a sajtókapcsolatok felelősének hatáskörébe tartozik, azt azonban nehéz elhinni (vagy ha tényleg így van, akkor megdöbbentő vele szembesülni), hogy az egyik szervező nem tudja megmondani a másik szervező telefonszámát…
(Zárójelben egy további csillagpontos élmény, merthogy a sárospataki református rendezvényen az EvÉletet történetesen e jegyzet írója képviselte. Nos, a tudósító – akit egyébként faházban szállásoltak el – azt tapasztalhatta, bármikor, bárkihez kérdéssel-kéréssel fordult, hogy ha közvetlen segítséget nem tudtak is adni neki, de legalább használható tanáccsal látták el.)
Harmadszor: tényleg ilyen képet akarunk mutatni magunkról?! Tényleg ennyire nem érdekel bennünket, hogy miként, milyennek látnak – és láttatnak! – bennünket mások, legyenek bár egyházközeliek vagy világiak? Tényleg azt mondjuk erre, hogy „Na és akkor mi van?”…
Vitális Judit