Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2008 - 30 - A Szélrózsa lelkisége

A hét témája

A Szélrózsa lelkisége

Van-e a Szélrózsa találkozónak lelkisége? Ha igen, akkor milyen? Nevezhetjük- e például speciálisan evangélikusnak? Ha nem, akkor miért nem? Egyáltalán: kellene-e, hogy legyen sajátos spirituális töltése a fesztiválnak?

Az elmúlt hét során több emberrel beszélgettem erről a témáról, arról, hogy milyenek a programok e szempontból. A válaszokban leggyakrabban a „vegyes” szó fordult elő. Vagyis: vannak jó, tartalmas, lelkileg gazdagító programok a Szélrózsán, és – sokszor ezekkel egyidejűleg – vannak olyanok, amelyek felszínesek vagy haszontalanok, vagy csak a szórakozást szolgálják.

Van, aki kifogásolja ezt a sokszínűséget, mert lehetőséget ad arra, hogy az ember kikerüljön minden komolyabb témával – Istennel, a hit dolgaival – való találkozást, konfrontációt. Van, aki örül a változatosságnak, mert így mindenki olyan programot állíthat össze magának, amely a személyiségének, érdeklődésének, lelkiállapotának a legjobban megfelel. Lehetséges-e egyensúly a kétféle hozzáállás között?

Kérdés persze, hogy ki mit tekint a Szélrózsa tulajdonképpeni céljának. A lelki növekedés és épülés elősegítését? A kegyességi irányzatok sokféleségének tükrözését? Az evangélikus kultúra bemutatását és népszerűsítését? A közösség megélését? A találkozás, a kikapcsolódás, a pihenés lehetőségét? Valószínűleg mindezt együtt tekinthetjük célnak, jóllehet a spirituális töltekezésre látszólag csupán néhány konkrét rendezvénytípus ad esélyt.

Az úgynevezett „lelki alkalmakat” már a programfüzet alapján sokan azonnal meg tudnák nevezni: reggeli és esti áhítatok, a csendsátorban szervezett összejövetelek és így tovább. Utóbb azonban ide lehetne sorolni néhány előadást és fórumbeszélgetést is.

A kérdés azonban talán nem is az, hogy elég-e ennyi. Minden esetben sokkal inkább az, hogy a találkozót – már az előkészítéstől elkezdve – áthatja-e a Lélek.

A kérdést megválaszolni mindenki csak magának tudja, de legyen szabad utalnom a záró istentisztelet központi gondolatára, amely talán irányt mutathat abban, mi lenne igazából az országos evangélikus ifjúsági találkozó célja. Jó lenne mindig annak átélésére törekedni, amit ezen a felemelő istentiszteleten az oltárterítők színei – a narancs, a kék, a sárga és a lila – kifejeztek: az erőt, a mélységet, az életet adó Világosság jelenlétét és a bűnbánatot. Ha számunkra ez megvalósult, akkor a Szélrózsa a lelkünknek bizonyosan jót tett.

A. M.