A hét témája

Nagyon vártam a vasárnapot, a rendhagyónak ígérkező záró istentiszteletet mint a találkozó csúcspontját. Vártam a színek változatosságát, a napraforgó mosolyát, a közös éneklés örömét, a bűnbánat csendjét, a feloldozáskor érezhető szabadságérzést és mindenekelőtt a Jézussal való találkozás lehetőségét.

A programfüzetben kilenc órára meghirdetett úrvacsorai felkészítőre negyedórás késéssel érkeztem. Néhányan már a nagyszínpad előtt énekeltek, de a résztvevők jelentős része még vagy a reggelizőasztalnál ült, vagy éppen sátrat bontott, és a táskájába pakolta a holmiját. A felkészítőt vezető lelkész az énekek között meditációkat olvasott. A tévések még a kamerát szerelték, a helyszínt szemlélték, közben pedig jöttek-mentek az emberek: fiatalok és idősebbek, civilek és lelkészek. Aztán egy felolvasott szövegrész végén azt vettem észre, hogy lényegében egy gyónó imádság hangzott el. Mire felfogtam, hogy mi történik, már hirtelen szólt is a feloldozás. A mellettem állónak még megjegyeztem: lényegében ez gyónás volt, de majd méltó körülmények között, megfelelő elcsendesedés után, az istentiszteleten megvallom bűneimet.

Nem sokkal ezután megkaptam az istentisztelet rendjét, melynek címe alatt ez szerepelt zárójelben: „Az istentiszteletet úrvacsorai előkészítő előzte meg, gyónással és feloldozással.” Gyorsan végiglapoztam a füzetet, hátha mégis találok gyónást az istentisztelet liturgiájában. Végül csalódnom kellett: a gyónás zárójelbe került.

Tíz órakor, a kezdőének alatt szembesültem igazán a problémával: gyónás nélkül úrvacsorázhatom- e? Helyes-e, ha bűneim megvallása és feloldozás nélkül részesülök a szentségben? És ha még nem is zárja ki kőbe vésett teológiai tétel, méltónak találom-e magamat arra, hogy e számomra fontos cselekmény nélkül vegyem magamhoz Krisztus testét és vérét? A mellettem álló kedves ismerős próbált segíteni, felajánlotta, hogy keres egy lelkészt egy személyes beszélgetésre, én azonban az istentisztelet kezdete után már nem szívesen zavartam senkit.

Bizonyára én is hibáztam: nem mentem oda időben az úrvacsorai felkészítőre. Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy a programban korábban sehol nem szerepelt, hogy ott kerül sor a gyónó liturgiára is. A felkészítőt vezető lelkész pedig sajnos nem érezte annak a súlyát, hogy csupán a résztvevők tíz százaléka volt jelen, amikor a bűnvallás liturgiája zajlott, és ők is csak testben, mert a körülmények nem voltak megfelelőek az elcsendesedéshez. Előző nap a kőszegi templom ajtaján is láttam a hirdetést: vasárnap a templomban nincs istentisztelet, de mindenkit várnak 10 órára a találkozó helyszínére. Vagyis a kőszegiek, akik szép számban jelen voltak a záróalkalmon – ugyanakkor a felkészítőről nem értesültek – biztosan gyónás nélkül éltek a szentséggel…

Egy órán keresztül gondolkoztam, őrlődtem, ezért a kétségtelenül látványos és nagyon jól előkészített istentisztelet elsősorban emiatt került be maradandó emlékeim közé. Később egy instrumentális zeneszám alatt csendben, magamban „pótoltam” az imádságot: „Vallom előtted, szent és igaz Isten, hogy vétkeztem ellened és embertársaim ellen…” Aztán pedig beálltam a sorba azok közé, akiknek a döntő többsége csak 10 órára ért a színpadhoz. Nem tudom, jól tettem-e, hogy az úrvacsorai közösség utáni vágyam volt erősebb.

Uram! Várom a feloldozást.

Jenő