evél&levél

Szervezni tudni kell! Tudjuk, a Szélrózsa vonzza a fiatalokat. Természetesen egyetemista kántorunk is jelentkezett, szervezett, és kerékpárral mentek Kőszegre. Lelkészünk (László Milán) vitte utánuk a sátrat, a nehezebb holmikat autóval. Mivel két éve még benne volt a szervezők csapatában, vonzotta őt is az ifis találkozó.

Ám gondoskodott helyettesről Torzsa Tamás személyében, akit gyülekezetünk szívesen fogadott, hiszen a mi fiunk ő. Gyónról indult, gyóni a rokonság, barátság, ismeretség. Büszkék vagyunk rá. Ő a gyülekezetünkből származó első felszentelt lelkész. Mivel tanulmányait Kolozsváron fejezte be, régen nem láttuk, hallottuk, jól jött ez a helyettesítési alkalom. Tehát lelkész van, lesz, mehet a menet Kőszegre.

Vasárnap. Holnap reggel hétkor indul a kis csapat Budapestre. A Lágymányosi hídnál csatlakoznak még páran hozzájuk. Este két ember lemondta a túrát. Átszervezés… autóval Pestre… kerékpár – csak egy – az autóban, viszi a lelkész őket.

Hétfő. Reggel borús idő, korán van, mindenki álmos. Telefon Pestről: „Ne várjatok, majd csatlakozom kedden. Későn értem haza, nincs becsomagolva, fáradt vagyok…”

A csapat annak rendje s módja szerint – félórás csúszással – elindult. Mégpedig kántorostul, aki rám hagyta az elintézendőket: „Csak egy telefon, már félig meg van beszélve a kántorhelyettesítés, de biztos, ami biztos, kérdezz rá! Jó?” „Rendben.”

Telefon a frissen szentelt lelkésznek: „Igen, készülök, de gondoltál arra, hogy kántor sem lesz?” „Gondoltam, csak még nem találtam helyette embert. Egyébként már ketten nem vállalták. De ne izgulj, van Gyónon bőven kántor, Dabason zeneiskola is működik. Végső soron kérünk a katolikusoktól, úgyis nálunk gyakorol az egyik kislány. De ha nem lesz, az sem tragédia, tudunk mi énekelni. Az egyes számú jelöltem nyaral, de holnap már hazajön. Az ügy holnapig áll, de biztos elvállalja, nem kell izgulni.” Másnap telefon, anyja tartja kézben az ügyet. „Nem vállalja a lányom” – mondja.

Új jelölt után nézek. Egy fiút próbálok elérni, de nem tudom a telefonszámát. Segítséget kérek Tamástól, ő személyesen ismeri. Segít, megkérdezi; választ délután ad majd a fiú. „Biztosan elvállalja, hisz régen nagyon szeretett orgonálni, és nagyon jól is tudott” – gondoltam. Estefelé rákérdeztem: már három éve nem játszott hangszeren, de nincs kedve sem, ideje sem gyakorolni. Nem vállalja.

Jó, akkor a zeneiskola. Az igazgató felesége ismerősöm, a napközis táborba is járt a nagyobbik gyermekük. Beszélgettünk sokat, biztos segít. Nem veszik fel a telefont. Este sem. Reggel sem.

Már csütörtök, kántor nincs. Próbáljuk meg a katolikus vonalat. Felveszik a telefont! Fél siker. „Most nem jó, öt perc múlva visszahívsz?” Tíz perc múlva (közben nekem is volt hívásom): „Kántorizálni? Az a helyzet, hogy két kántor is van a családban, de a lányom táborban lesz, nekem pedig fél tízkor kezdődik misém a szomszéd faluban.” Paff! Most merre? Ja! Pilis! Ott sok zenész van… Éppen ezért mindegyik elment a Szélrózsára. De jó!

Péntek. Telefon a zeneiskolásoknak, nem veszik fel. Ők is nyaralhatnak. Nem tudom, miért, de a mi gyülekezetünkben katasztrófával ér fel, ha nincs kántor, nem szól az orgona az istentiszteleten. Rá kellene beszélni a fiút. Készülök, hogy elmegyek hozzá. Valaki hív telefonon. Milán az. „Képzeld, Linu, felhívott Bárdossy Tibor bácsi, és ha már beszéltünk, megkérdeztem, hogy a felesége, Ildi néni vállalná-e a kántorságot. Elvállalta! Pedig szombaton esküvőre mennek.” Hurrá! Lesz kántor.

Hátradőlök a fotelben, végignézek az asztalomon: telefonkönyv, papír, ceruza, névtár, térkép, mobil, Evangélikus naptár. Minden van itt, ami a szervezéshez kell. Vagy mégsem? Mi hiányzott? Nekem miért nem sikerült? Talán az Úristen segítségét kellett volna kérnem, gondolom. Elszégyellem magam. Hálát adok, hogy mégis rendben lesz vasárnap az istentisztelet. Szervezés ide vagy oda.

Rapcsákné Harmincz Karolin (Dabas-Gyón)