Keresztény szemmel

Az elmúlt negyed században szemünk láttára ment végbe egy sajátos metamorfózis. Egyszerűen fogalmazva ünnepből üzletté vált a világ ifjúságának baráti vetélkedése, az olimpia. Pedig az újkori olimpiai játékokat a 19. század végén életre hívó Coubertin bárónak bizony az volt a nemes célja, hogy a sportpályán – és ne a harcmezőn – mérjék össze erejüket a fiatalok.

Lehet utólag naivitásnak is minősíteni ezt a szép elképzelést. A 20. század szörnyűségei, a sok áldozatot követelő két világháború durván eltaposták a humánus törekvést, mégis az olimpiai eszmeiség erejét mutatja, hogy ha sok sebet elszenvedve is, de túlélte a borzalmakat. Túlélte a politika beavatkozási kísérleteit a berlini olimpiától a müncheni terrorakcióig és a különböző bojkottokig. Az olimpiai charta tilt minden politikai vonatkozást, és tilt mindenféle – etnikai, vallási, nemi és így tovább – diszkriminációt.

Az olimpia népszerűsége csábított arra, hogy az ötkarikás játékokat a politika eszközül használja. A jelen gondja, az elüzletiesedés szinte még nagyobb fenyegetést jelent. Egyházi oldalról azért is figyelemre méltó a jelenség, mert az egyházakat mint magas presztízsű civil szerveződéseket hasonló csapdák fenyegették, illetve fenyegetik: a politika beavatkozása, illetve a pénz abszolút értékké válása. Ez utóbbi azért alattomosabb, mert a pénz mint eszköz fontos mind az olimpiai mozgalom, mind az egyházak számára, de hihetetlenül romboló hatású mint aranyborjú, mint bálvány, mint uralkodó érték.

Három – önmagában eleve nem negatív – komponens kölcsönhatásában nyilvánul meg az olimpiát immár fenyegető veszély, annak veszélye, hogy elvész a lényeg, és a sport, a nemes küzdelem az üzlet, a pénz, a reklám, a média eszközévé válik.

A televízió, a hivatásos sportolók olimpiai szereplése és a pénz mozgása a három meghatározó tényező. A televízió teremtette meg a modern olimpiát. A profi sportolók beengedése már a televízió igénye volt, hiszen az ő vonzásuk a legjelentősebb, és a tévé révén az olimpiai mozgalomba áramló hihetetlen pénzzel, amelyből mindenkinek jut – országoknak, sportszövetségeknek, bizottságoknak… –, hallgattatják el a netán aggodalmaskodókat.

Valóságos bálványimádási kultusz kiépítésének tanúi vagyunk. Az olimpia szinte elszakad a sporttól, és önálló életet él, saját szabályokkal; lásd például a kvótarendszert. Csak a legeslegjobbak, illetve a kontinensek képviselői jöhetnek, akikre a tévének, a bálványkultusznak szüksége van. A sportágak szabályainak változásai mögött az új fogalom, a „képernyőképesség” húzódik meg.

Ne legyenek más isteneid! – mondja az Írás. Hogy nem túlzás a vallási kultuszokhoz hasonlítani az olimpiai lázat, azt jól mutatja a bajnokok heroizálása és dotálása. Nálunk húszmillió forintot kapnak az aranyérmesek. Igazán szeretem a sportot, de némileg kórtünetnek vélem, hogy a közszolgálati rádió és televízió tizenhat napig folyamatosan olimpiai eseményeket közvetít. A mi számunkra teljesen érdekteleneket is.

Ám furcsa módon éppen a tévé uralma ígér netán fordulatot. A sportágak megelégelik az eszközszerepet. Idén az úszás került komolytalan helyzetbe: reggel rendezik a döntőket, hogy az időeltolódás révén az amerikaiak az esti fő műsoridőben élvezhessék őket. Lehet, hogy a tévé „fel is falja” gyermekét?

Persze ne legyen félreértés: minden gond ellenére örömmel, jó szívvel szurkolhatunk a magyar sportolók sikeréért, konkolyban a búzáért.

A magyar sport – egyik kiválóságának, a kétszeres olimpiai bajnok Kolonics Györgynek az elvesztésével – keservesen szembesült az értékzavarral. A harminchat éves, példaképül is szolgált versenyző ötödik olimpiájára készült. Tragikus hirtelenségű eltávozása nemcsak őszinte, mély gyászt hozott, hanem szembesítette is az olimpiai küldöttséget és a teljes közvéleményt a pénz vezérelte értéktorzulással.

Az eset kapcsán a média sok mindennel foglalkozott, de az olimpiára utazók természetes döbbenetével – „ez velem is megtörténhetett volna, ez velem is megtörténhet” – nem. Ártana az üzletnek. Erről a bénultságról a versenyzők között élő szakemberek számoltak be. Annak átéléséről, hogy lehet, „még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?” (Lk 12,20) A másik, szembesülést jelentő textus: „…mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mt 16,26)

Szakértők szerint már csak megapoliszok – Peking, London… – alkalmasak olimpia rendezésére. Miniszterelnökök, sztárok vezette delegációk harcolnak a rendezési jogért. Dollármilliárdok röpködnek.

Lelkünk mélyén – olykor csüggedten – reméljük az értékrend helyreállását, az olimpiai eszmeiség diadalát. De addig se áltassuk magunkat. A történet rólunk szól. A sport a társadalom tükre.

Frenkl Róbert