A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 11. VASÁRNAP – 2Sám 12,1–15a

A 21. század embere elsőként talán arra a lélektani jelenségre figyel fel, amelyet Dávid viselkedésében tanulmányozhatunk. A felháborodás, amelyet Nátán példatörténete Dávidból kivált, hűen példázza, hogy tudjuk gyűlölni a magunk bűneit mások életében. Dávid rögtön halált kiált a példázatbeli gazdagra. Pedig gonoszsága Dávid gonoszságát példázza, amellyel a hettita Úriást a várostromló sereg első vonalába rendelte, hogy biztos halálba küldje. Mindezt azzal az aljas szándékkal, hogy Úriás asszonyát – a szépséges Betsabét –, akire Dávid szemet vetett, mint özvegyet „törvényesen” vehesse nőül.

Keresztény emberek igen sokszor a maguk bűnein háborodnak föl és botránkoznak meg, amikor vádbeszédek kíséretében mutogatnak más vallású vagy a vallással szemben ellenséges magatartást tanúsító emberekre és közösségekre. Nem látják, hogy a maguk hatalomvágyát, a maguk kapzsiságát és nemegyszer a maguk hitetlenségét ítélik el, amikor ezeket az általuk megbélyegzett emberek és társadalmi csoportok életében és tetteiben látják tükröződni.

Végiggondolhatjuk mindezt (keresztény) családi összefüggésekben is. Amikor anyósok a menyük vagy vejük valamilyen bűnén botránkoznak, hányszor nem veszik észre, hogy az a bűn az ő életüket is uralja. Elmondható ugyanez a generációk kapcsolatáról is: mindaz, ami az idősek szemében a fiatal nemzedéket ellenszenvessé teszi, az idősekben is megtalálható, legfeljebb az ő életükben másként nyilvánul meg. És fordítva is igaz. De a házastársak konfliktusai sem jelentenek kivételt: gyakran lesz válóokká, amikor az egyik fél – anélkül, hogy gondolna rá – saját bűnei valamelyikével szembesül a másik életében. És szülők is rettenetesen tudnak haragudni, amikor saját lustaságukkal, kényelemszeretetükkel vagy éppen minden tekintély elleni lázadásukkal találkoznak gyermekeik életében.

Másodszor vizsgáljuk meg a történetet Nátán, a próféta szemszögéből. Ezzel a felsőbbséghez, a világi hatalomhoz való viszony dimenziójába jutunk. Láthatjuk, hogy Nátán bölcs ember: nem megy fejjel a falnak. Nem ront rá a királyra azzal, hogy nyíltan gyilkossággal vádolja. Tudja, hogy az életével játszana, ha ezt tenné. De ami ennél is fontosabb: tudja, hogy Dávid így nem jutna el a bűnbánatig, hanem még jobban megkeményedne. De Nátán nem azt akarja, hogy Dávid végleg hátat fordítson Istennek, hanem azt szeretné, ha belátná és megbánná iszonyú bűnét.

Nátánt a hatalommal, a felsőbbséggel szemben is mindenekelőtt a lelkipásztori szempont motiválja. Ezért ad elő egy példatörténetet a gazdagról, aki elrabolja a szegény ember báránykáját. Hagyja, hogy a király megbotránkozzék a gaztetten. Ekkor azonban – Dávid esetleges dühkitörésének következményét is vállalva – bátran a királynak szegezi: „Te vagy az az ember!” (7. vers)

A teremben megfagy a levegő. Megtörténhetne, hogy a király felindulásában saját kezével oltja ki a próféta életét. A tét nem kisebb, mint hogy Dávid ember marad- e, vagy vadállattá, zsarnokká válik. Isten azonban Nátán mellett van, és természetesen Dávid mellett is. Ezért megtörténik a csoda: elmarad a dühkitörés, és a király megtörten mondja ki: „Vétkeztem az Úr ellen!” (13. vers) Majd bűnbánatot tart, megsiratja vétkét. Isten kiáradó irgalma így avatta Nátánt nagy prófétává, Dávidot pedig nagy királlyá. Nátán sikeres „egyházpolitikája” örökre példaértékű.

Ám a történet Dávid bűnbánata és Isten kinyilvánított bocsánata ellenére sem végződik „happy enddel”. És ezzel eljutottunk a teológia dimenziójába. Mert most már Isten szemszögéből kell vizsgálnunk mindazt, ami eddig történt, és ezután következik. Isten a próféta által tudtára adja Dávidnak, hogy Betsábé születendő gyermeke nem maradhat életben. Végül annak kell meghalnia, aki az egész történetben egyedül mondható ártatlannak. Hiszen Dávid kétszeresen bűnös: először elcsábította és teherbe ejtette az asszonyt, majd megölette a férjét. De Betsábé sem tekinthető ártatlannak, mert ami közte és a király között történt, láthatóan nem volt ellenére. Ilyen körülmények között elmondható ugyan, hogy a gyermek bűnben fogant, de ez nem az ő bűne volt. Mégis egyedül neki kell meghalnia. Ehhez képest elhanyagolható mellékbüntetés mindaz a háborúság, amelyet Isten Dávid házának kilátásba helyez. A kérdés ezért így is kiélezhető: bocsánat jár a bűnösnek, de halál a bűn áldozatának? Miféle igazság ez? És milyen Isten, aki így szolgáltat igazságot?!

Meg kell vallanunk, hogy ezekre a kérdésekre az emberi értelem dimenziójában nem találhatunk elfogadható választ. Viszont van felelet a hit dimenziójában. A hit ugyanis nem önmagában vizsgálja ezt a történetet. Mert a hit – miként Luther vallja – elsőként mindig a Krisztus keresztjére tekint. És ott ugyanezt szemléli: bocsánat jár a bűnösnek, de halál a bűn áldozatának. És ne feledjük: a bűnösök ott mi vagyunk. „Te vagy az az ember!” – akiért Isten Egyetlenének, aki nem követett el bűnt, meg kellett halnia, hogy te élhess, sőt örök életed legyen.

Véghelyi Antal