Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2008 - 31 - Árnyékvilágból napvilágra

Evangélikusok

Árnyékvilágból napvilágra

Reménység szerint még előttünk a nyár a „kisebbik fele”, augusztus, a Lukács evangéliumában is szereplő fenséges római császárról elnevezett hónap. Igencsak szükség van erre a pár hétre; többünkre ráférne még egy kis pihenés, töltődés; sok nyúzott, sápadt arccal lehet találkozni.

Apropó, sápadt arc, sápadt lélek – vajon mitől van ennyi belőlük, belőlünk? Talán félünk már a napra menni? Hátat fordítunk az éltető világosságnak? Gyakran halljuk, olvassuk szakemberek figyelmeztető nyilatkozatait a nap, a napozás veszélyeiről. Keserű a felismerés: valamit már megint elrontottunk, tönkretettünk a teremtett világban, és emiatt kell tartanunk az élet forrásától, a naptól. Fonák, groteszk helyzetbe sodródtunk: miközben szinte minden teremtmény a fény felé törekszik, növekszik, a teremtés koronája, az ember elfordul, menekül a világosság forrásától…

Mindez spirituális értelemben is fenyegető kísértés, valós veszély. Ha elfordulunk a fénytől, hamis árnyékvilágba kerülünk, az életünkkel, örök életünkkel játszunk. Újra meg újra saját magunk, valamint embertársaink árnyaival küszködünk. Néha úgy tűnik, úgy érezzük, tapasztaljuk, hogy ezek az árnyak legyőzhetetlenek. S valójában nem is tévedünk sokat, hiszen ezek az árnyak nem küzdhetők le, mivel nem léteznek, csupán a fény hiányának nyomasztó kísértetei. Gyakran a homályban tapogatózunk, vagdalkozunk, ütközünk, veszélybe rántva másokat és önmagunkat is.

Eszembe jut Platón híres hasonlata a barlang szájába ültetett szerencsétlen fogolyról, akit úgy láncoltak oda, hogy nem képes a napvilág felé fordulni, így a világot csak a barlang falára vetülő árnyakból sejtheti, de a valósággal, az igazi élettel soha nem találkozhat. Sokan élnek ma is ilyen hamis árnyékvilágban, virtuális valóságban. Talán nem barlanghoz, hanem komputerbillentyűzethez, tévétávkapcsolóhoz vannak láncolva, s nem a barlang falán felsejlő árnyjátékra merednek, hanem a villódzó képernyőre. A végeredmény nagyjából hasonló – a valósággal, az élettel, az Élettel aligha szembesülnek, találkoznak, legfeljebb annak digitális, elektronikus lenyomatával, árnyékával.

A világ világossága ebből az ókori barlangból, illetve mai, korszerűsített változatából akar kiszabadítani minket. Ha Krisztus, a mi Napunk felé fordulunk, az árnyak eltűnnek, illetve végleg a hátunk mögé kerülnek. Benne és általa valósul meg az ároni áldás: az Úr felénk fordítja arcát, ránk ragyogtatja világosságát.

Tudom, szinte már kegyes közhely, mégis ritkán vesszük komolyan, hogy Jézus nyáron sincs szabadságon. Ha úgy tetszik, szolidáris azokkal is, akik nem tudnak szabadságra menni – talán egészségügyi, anyagi vagy egyéb okok miatt. Nekik szóló jó hír, hogy az igazán döntő kérdés nem az, hogy hová és mennyiért tudok szabadságra menni, hanem hogy mitől, milyen „barlangból”, milyen megkötözöttségtől vagyok képes szabaddá válni. Hiába utazhat valaki távoli, egzotikus tájakra, ha cipeli magával láncait: a mobiltelefont, a laptopot, a walkmant – valójában nem szabad, hanem virtuális luxusbörtönének foglya.

Nem szeretnék olcsó, populista vigaszt kínálni, de meggyőződésem, hogy a nyár, a vakáció ajándékainak kihasználása nem csupán az anyagi lehetőségek függvénye. Akár még a megszokott otthoni környezetben is szabadságra mehetünk, ha van erőnk kiszakadni a virtuális árnyékvilágból. Ha újra megtaláljuk, felélesztjük és ápoljuk elszáradó emberi kapcsolatainkat. Ha újra rácsodálkozunk meg nem szokható kiváltságunkra: nemcsak teremtménytársainkat, de magát a Teremtőt is megszólíthatjuk, vele is kommunikálhatunk. További szabadságélmény lehet, ha újra felfedezzük egy nyári hajnal vagy alkony varázsát. Ha újra tudunk örülni a teremtett világ apró csodáinak: akár egy új hajtásnak, kis virágnak a balkonládában, a megszokott helyen lévő virágcserépben…

Mi több, lehet, szabad, sőt kifejezetten terapikus lenne végre együtt örülni egyházunkban az üde spirituális hajtásoknak, friss virágoknak, beérő gyümölcsöknek. Mert minden jogos kritika és vészjósló károgás ellenére akadnak a Magyarországi Evangélikus Egyházban is hálára indító események az idei nyáron. Ilyen volt – többek között – a kőszegi Szélrózsát megkoronázó záró istentisztelet, amelyet az elmúlt vasárnap reménység szerint százezrek láthattak a Magyar Televízió mindkét csatornáján. Ennek kapcsán szeretném kicsit „rehabilitálni” a televíziót mint médiumot, közvetítő eszközt, amely igazi értékeket is eljuttathat a legszélesebb tömegekhez, ha felelős emberek bölcsen használják.

Talán a képernyőn keresztül is átjött a kőszegi élmény. A legszebb katedrálisban, az Iskola a határon vadregényes parkjában ezres tömegben alig másfél óra alatt éltük át a szabadulás, a szabadítás csodáját. Szomorkásan szemerkélő esőben közös gyónással indultunk el, de a borongós árnyékvilágból Valaki átvezetett minket a színpompás, verőfényes napvilágra, az úrvacsorai közösség felszabadító örömébe.

S a legvégén kaptuk az igazi meglepetést, azt a sziporkázóan szellemes áldásbokrétát, amelyet lapunk legutóbbi számának címoldalán olvashattunk. Ennek a tarka nyári csokornak egy hervadhatatlan szálával, mely írásom címéhez is kapcsolható, kívánok még szép nyári heteket, jó utat az árnyékvilágból a napvilágra: „Adjon Isten mindannyiunknak egy szál napraforgóvirágot, hogy életünk minden órájában keressük a világ világosságát, Jézus Krisztust, felé forduljunk, őt szeressük, rajta tájékozódjunk, és őt kövessük.”

Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület