Keresztutak

Székely indiánok lepték el a Besenyői-tó partját július első felében. Két törzs, a varjak és a sziúk verték fel tipijüket a csendesen fodrozó tó tükre mellett. Az ottlét célja a hagyományos táborozástól eltérően az volt, hogy a fiatal, szinte zöldfülűnek mondható székely indiáncsemeték megtanuljanak együtt élni a természettel és a természetben előforduló sok és kedves csodával, az állatokkal, az emberekkel, a nehézségekkel, a kihívásokkal, a természet erőivel, a viharokkal és a napsütéssel.

A táborban a Csernátonból, Eresztevényből és Ikafalváról származó gyerekeken kívül az „Adj, király, katonát” elnevezésű ifjúsági csoportos vetélkedő díjazottjai is részt vettek. A törzsfőnökök megválasztása után a sziúk és a varjúk is kijelölték a törzs területének határait, majd befogtak tíz-tíz lovat, amelyet a tábor egész ideje alatt őrizniük kellett éjjel és nappal egyaránt. Nemcsak a lovak, de a harcosok is többször törzset cseréltek annak függvényében, hogy melyik törzs volt éberebb, ügyesebb. A tomahawk többször előkerült a földből, de egyik törzsnek sem sikerült végérvényesen győzelmet aratnia a másik felett, mert a hadiszerencse felváltva hol a sziúknak, hol a varjaknak kedvezett.

A táborhely megismerése után a harcosok rövid portyákat tettek a környéken. Először a Besenyői-tóval barátkoztak meg, majd a közelben lévő – a környéken élő székelyek által az óriás pincetetőn felállított – emlékműegyüttest látogatták meg. Itt egy Gáspár névre hallgató székely ember vendégelte meg az elfáradt sziú és varjú harcosokat sonkával, kaláccsal és nem tüzes, de az indián gyomor számára sokkal kedvesebb borvízzel.

A portya utáni napokban a Besenyőitóba mostuk bele jókedvünket. A tó másik oldalán élő besenyők házait felfedezve azonnal elfogott bennünket a kíváncsiság, és elhatároztuk, hogy hamarosan meglátogatjuk őket. Az egyik törzs a tó jobb, a másik a bal oldalánál kerülve ért be a faluba, ahol barátságos fehérek fogadtak minket. A faluról minden fontos adatot megtudva visszaballagtunk tipijeinkhez.

Ottlétünk vége felé sor került az indiánokkal kapcsolatos tudást felmérő próbára is; a törzs tagjainak például két derék fa közé felerősített kötélpályán kellett áthaladniuk felváltva, majd a törzsfőnököt és a sámánt kellett hordágyon cipelniük. A botegyensúlyozás és a kukoricaszem- dobálás mellett a mozgó célpontra való vadászás is szerepelt a felmérőn – ez utóbbin minden harcos zöldfülűnek bizonyult.

Táborunkat több székely ember is támogatta: a szomszéd falu, Maksa vezetői, Oláh-Badi Álmos polgármester és Oláh-Badi András alpolgármester, valamint Csorba Nándor ikafalvi és Kölcze Gáspár sepsiszentgyörgyi lakos. Az ő segítségük és több szülő segítsége mellett megköszönjük a Communitas Alapítvány támogatását is, és mindnyájuk munkásságára Isten áldását kérjük.

Az oktatói szándék helyett az öregebb indiánok, Fürge Sáska, Zöld Lepke és Sánta Vipera – akik egyáltalán nem vén indiánok – a nevelésre helyezték a hangsúlyt. Hogy kiben milyen nyomot hagyott ez az egy hét, azt nem lehet lemérni. De egy biztos: minden székely indián megtanulta, hogy az indián legfőbb tulajdonsága a becsületesség, valamint hogy bármi történjék is velünk, bárhol, bármikor és bármilyen helyzetben vagyunk is, mindig van jó megoldás. Mindannyiunk feladata, hogy rátaláljunk.

Bardócz Csaba református lelkipásztor