Keresztény szemmel

Az elmúlt hetek világpolitikai szenzációját a volt boszniai szerb elnök, Radovan Karadzsics letartóztatása jelentette.

A csaknem tizenhárom évig bujkáló háborús bűnös nem az erdőben vagy valamely ortodox kolostorban húzta meg magát – amint arra sokan gyanakodtak –, hanem elváltoztatott külsővel Belgrádban élt, és természetgyógyászként praktizált. Annyira bízott az álcázás sikerében, hogy hosszú, a fejtetőn kontyba rendezett hajjal és nagy szakállal gyakran megjelent a nyilvánosság előtt, és jó pénzért előadásokat tartott, valamint életvezetési tanácsokat adott. Álnéven, Dragan Dabicsként élte sajátos kettős életét. Hátborzongató módon egy olyan ember személyazonossága mögé rejtőzött, aki Szarajevó ostroma során halt meg. A boszniai főváros elpusztítására ugyanis személyesen Karadzsics adott parancsot.

Pilinszky János így fogalmaz Imádságért című, megrendítő írásában: „Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál.”

A halk szavú költő így könyörög tehát Istenéhez: „Nevezz meg valódi nevünkön…” Sok példát ismerünk arra, hogy valaki nem önként, álcázásul vett fel hamis nevet, hanem kényszerből. József Attila számára igazi megaláztatást jelentett, hogy öcsödi nevelőszülei nem voltak hajlandók elfogadni, hogy az Attila név létezik, és Pistának hívták a szegény kisfiút. A Gyökerek című filmben a fekete rabszolgától fogvatartói elveszik az ősi Kunta Kinte nevet, és arra kényszerítik, hogy hallgasson az általuk ráaggatott Tobyra. Az 1956-os forradalom és szabadságharc mártír miniszterelnökét a gyáva hatalom nem merte saját nevén eltemetni, ezért a temetői nyilvántartásban a kitalált Borbíró Piroska név szerepelt Nagy Imre helyett. Számos, az ügynökügyben érintett emberről derül ki folyamatosan, hogy milyen fedőnévvel kellett jelentéseket adniuk. „Nevezz meg valódi nevünkön…” – hangozhat sokszor a fohász.

A Bibliában arra is van példa, hogy valaki nem álcázásul vagy megszégyenítésül kap új nevet, hanem éppen kitüntetésként. Az új név annak a jele, hogy valakit Isten birtokba vett. Így lett Abrámból Ábrahám (1Móz 17,5) vagy Szárajból Sára (1Móz 17,15). Izsák fia sokáig a Jákób csúfnevet kellett, hogy hordozza, ami azt jelenti: „kitúró, csaló”. Meg is érdemelte ezt a bélyeget, hiszen testvérétől, Ézsautól tisztességtelenül szerezte meg az elsőszülöttségi jogot (1Móz 25,29–34), mi több, immár megvakult és elaggott apját undok csalással vette rá arra, hogy neki adja az áldást (1Móz 27,18–33). Mégsem kellett egy életen át hordoznia gúnynevét, hiszen amikor a Jabbók-gázlónál megküzdött az angyallal, akkor az Izráel, vagyis „Isten harcosa” nevet kapta Istentől (1Móz 32,23–33). Hasonlóképpen adott Jézus is új nevet tanítványának, a halász Simonnak, amikor Péternek, azaz kősziklának nevezte el őt (Mt 16,18).

A Bibliában gyakran találkozunk beszédes nevekkel. A haldokló Ráhel Benóninak, azaz „fájdalmak fiának” nevezi gyermekét, akinek azonban apja a Benjámin, „jobbom fia” nevet adja (1Móz 35,18). Megrendítően szép az újszövetségi Barnabás név, ami magyarul azt jelenti, hogy „a vigasztalás fia” (Ap- Csel 4,36). Jézus lobbanékony tanítványai, Jakab és János pedig joggal kapják a Boanergész, azaz „a mennydörgés fiai” nevet (Mk 3,17; Lk 9,49–54).

Adódhat olyan is, hogy valakinek nincs neve. A görög mitológiából ismert az az elbeszélés, amelyben Odüsszeusz, hogy összezavarja az őt elpusztítani akaró küklopszot, önmagát „Senki”-nek nevezi. Amikor egy hatalmas, kihegyezett doronggal kiszúrja a szörny egyetlen szemét, az hiába kér segítséget. A segítségére siető többi küklopsz „Ki bántott?” kérdésére ugyanis így válaszol: „Senki!” Így aztán nem tudnak rajta segíteni.

Tudjuk, hogy a szovjet gulágon és a náci koncentrációs táborokban milyen sokakat megfosztottak nevüktől, és – akár a karra tetovált – számként tartották őket nyilván. Erre a helyzetre is utal Szilágyi Domokos Halál árnyéka című verse: „neved nincs / tárgy vagy csupán / karodon a leltári szám – / tárgy vagy / csíkos huzattal”. József Attila is szembeszáll a név és az identitás ilyen elrablásával, amikor így ír: „Szivünk, mig vágyat érlel, / nem kartoték-adat.” (Levegőt!)

„Nevezz meg valódi nevünkön…” – fohászkodhatunk mi is, remélve, hogy nem Jákób, hanem Izráel, nem Simon, hanem Péter a mi valódi nevünk, hogy nem számunk, hanem arcunk is van.

Vagy mi inkább álnéven élünk és bujkálunk? Nem vagyunk-e olyanok, mint a szárdiszi gyülekezet, amelyet így jellemez a feltámadott Úr: „…az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” (Jel 3,1)? Ismerjük-e és elfogadjuk-e egyetlen vezetőnknek a jó pásztort, akiről azt mondja az evangélium, hogy ő „a maga juhait nevükön szólítja” (Jn 10,3)? Átéljük-e, hogy Urunk nekünk is mondja: „…megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1)? Örülünk-e annak, hogy nevünk fel van írva a mennyben (Lk 10,20) vagy más szóval „a Bárány életkönyvébe” (Jel 13,8)?

„Nevezz meg valódi nevünkön…” – kéri imádságában Pilinszky. Majd így folytatja: „Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. Kivétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve és Mozartnak Mozart…”

A bujkáló Radovan Karadzsicshoz hasonlóan sok ember él álnéven. Ha végre rádöbbenünk az értelmetlen rejtőzködésre, örökös csúsztatásainkra és kis manipulációinkra, valamint arra, hogy – ugyancsak Pilinszky szavaival –„élve zümmögünk tovább a légyfogón”, akkor belőlünk is kiszakadhat ez a könyörgés: „Nevezz meg valódi nevünkön…”

Fabiny Tamás