Evangélikusok

Kényes, mások érzékenységét, nem megalapozott önértékelését vizsgálat tárgyává tévő mondatok, helyzetelemzések végén magam is gyakran használom ezt a latin kifejezést: sapienti sat – ami szó szerint ezt jelenti: a bölcsnek elég. Magyarul szabatosan a kevés szóból ért az okos mondás fejezi ki ugyanezt. Talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy mondanivalónk utolsó mondataként olyankor is használjuk ezt a kifejezést, amikor abban bízunk, hogy taktikusan óvatos utalásainkat, olykor kicsit homályos célzásainkat, a szavaink mögött csak sejtetett összefüggéseket is megértik olvasóink, hallgatóink.

Most megfordítom a sorrendet; nem a mondanivalóm végére hagyom, hanem már most, az elején mondom: sapienti sat. Hogy aztán tényleg elég lesz-e az itt következő néhány bekezdés ahhoz, hogy gondolataim lehetőleg sokak számára érthetőek legyenek, bevallom, nem tudom, csak remélem.

Augusztus 3-án, vasárnap késő este írom ezeket a sorokat. Bibliaolvasó Útmutatónk szerint a ma kezdődő, a Szentháromság ünnepe utáni 11. héten ismét egy sokszor idézett bibliai mondat vezet bennünket: „…Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (1Pt 5,5) A Szentírásban olyan összefüggésben olvassuk ezt a mai korunk embere számára eléggé riasztónak tűnő mondatot, amelyben egyértelmű, hogy az egyházban a hívők közösségében érvényes életrend szabályaként hangzik. Vezetők és vezetettek között, idősek és fiatalok generációi között ez legyen a rend – tanítja Isten igéje.

Gyakran esünk abba a tévedésbe, hogy azt gondoljuk, Isten ezzel a renddel csak egyházát és annak tagjait akarja fegyelmezni, másokra ez a „szabály” nem vonatkozik. És ilyenkor talán még az a gondolat is megkísért – s nemritkán el is csüggeszt bennünket –, hogy Isten nem tart rendet a világban. Hiszen akaratát semmibe vevő emberek és csoportok hatalmukkal visszaélve büntetlenül garázdálkodhatnak, és gátlástalanul gúnyt űzhetnek nemcsak azokból, akik magukat kereszténynek, vallásosnak mondják, hanem magát Jézus Krisztust is megcsúfolják. Mondjuk ki nyíltan gyötrő kérdésünket: csak nem kétféle rendet alkalmaz Isten? Egy szigorú, következetesen keményet a hozzá tartozók megregulázására, egy másikat pedig – amelyet sokkal elnézőbbnek vélünk – ellenségei tapintatos terelgetésére. S tán még azt is hozzátesszük: hát akkor nem csoda, hogy ellenségei erősebbnek tűnnek! Kedves Testvérek! Ne tévelyegjünk! Szó sincs erről!

Isten még az általunk be- és átlátható történelmi folyamatokban, a mi életünk idejében is olyan világosan megmutatta, hogy nem csak egyháza számára írja elő ezt – a gőgös megalázását, az alázatos felmagasztalását jelentő – életrendet. És természetesen nem csak a Szentírásban szereplő egykori világbirodalmak, más, kisebb népek fölött uralkodni akaró hatalmak és az önmaguktól eltelt hatalombitorlók sorsában lesz ez világossá azoknak, akik értenek a kevés szóból is. Ahogy mondani szoktuk, ezek sorra eltűntek a történelem süllyesztőjében.

Ez így mégsem pontos mondat, hiszen a lényegről hallgat. Hisszük, hogy nem valami személytelen végzet és nem is egyszerűen az éppen esedékes hatalmi harc áldozatai lettek ők, hanem Isten ítélete teljesedett be rajtuk. S hitünk szerint ugyanígy újabb korok újabb hatalmain, a huszadik század diktatúráin is. De azt senki ne gondolja, hogy amikor átléptünk a sok tekintetben sikeres, de mégis fertelmes huszadik századból a huszonegyedikbe, akkor Isten újraprogramozta a világ rendjét, és idejétmúlttá, érvénytelenné nyilvánította igéjében nyilvánosságra hozott akaratát! Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8).

Egyéni életünk és a világtörténelem színpadán nem kétféle forgatókönyv szerint folyik a dráma. Aki ezt állítja, téved és téveszt. Isten rendje itt is, ott is ugyanaz. Legfeljebb abban lehet különbség, hogy a történelmi – közöttünk és körülöttünk folyó – eseményeket szemlélve úgy tűnhet, Isten malmai lassan őrölnek. Lehet, hogy időnként úgy látszik, túlságosan is lassan, de hogy biztosan őrölnek, az nem kétséges! Itt is helye van a régi bölcsességnek: sapienti sat.

Ezen a ponton korrigálnom kell magamat, hiszen ezen írás címéül ezt írtam: A talpra állított életrend. Ez így nem egészen korrekt. Még nincs egészen helyreállítva Isten rendje, illetve új és új merényletek történnek ellene egyéni és közösségi életünkben, de történelminek mondható összefüggésekben, ma is. Ha csak ezt látnám, elkeserednék, de van, ami vigasztal. Ugyanis szilárd meggyőződésem: Isten dolgozik rajta a mi korunkban is, és ha elérkezik az ideje, megnyitja a történelmi süllyesztőt is. S bár megélt történelmünk számos példája szerint ez még nem minden tekintetben sikertörténet, de itt-ott már felsejlik a biztató fény, és Isten jeleket ad, hogy akik látnak és hallanak, értsenek is – és majd úgyis eljön az ő országa…

Addig pedig – életben és halálban – azzal vigasztaljuk magunkat és egymást, hogy ő az alázatosaknak kegyelmet ad. Mit mondhatnánk ezek után? Legfeljebb ezt: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj – de bízom benned, és tudom, ez elég.

Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület