Keresztény szemmel

A rendszerváltás után, pontosabban 1997 óta az állam és az egyház viszonyával kapcsolatos kérdések megítélése jelentõs változáson ment keresztül, annak ellenére, hogy az alapvetõ kérdések továbbra is tisztázatlanok maradtak. Komoly segítséget jelent ebben a vonatkozásban a kiváló kánonjogász, Rónay Miklós alapos tanulmánya (Állam és egyház a mai magyar demokráciában, Budapest, 2008, kézirat), amely az állam és az egyház közötti viszonyt a korábbi szemlélettõl eltérõen világítja meg.

A magyar állam és a történeti egyházak közötti jogviszony kialakításánál korábban az alkotmány rendelkezései, az egyházakról szóló törvények, az állam és az egyházak közti szerzõdések, illetve az alkotmánybírósági határozatok voltak irányadók. Anélkül, hogy ezek szerepe megszûnt volna, új tényezõként jelentkezett a magyar állam és a Szentszék között 1997. június 20-án megkötött nemzetközi szerzõdés (Rónay Miklós, idézett munka 37. o.), amely azért tekinthetõ rendkívül fontosnak, mert egyrészt a katolikus egyházzal való kapcsolatot nemzetközi síkra helyezte, másrészt pedig a katolikus egyházzal kötött megállapodásokat a többi történeti egyházra is kiterjesztette. Ezzel a Vatikán és a magyar állam között létrejött nemzetközi szerzõdés az állam és az egyház viszonyát széles körben befolyásoló tényezõvé, valóságos jogforrássá vált.

A katolikus kánonjog az egész világon egységes szabályozásra törekszik (Rónay Miklós, idézett munka 6. o.), és az egyház hivatalos képviselõje a Szentszék. Tehát nem a püspökök vagy konferenciáik képviselik az állam irányában a katolikus egyházat; ezek csak concessio alapján. A katolikus egyház maga felett nem ismer el semmiféle más hatalmat, mint Jézus Krisztus fõségét, tehát teljesen szuverén.

A 1997. évi vatikáni szerzõdés jelentõsége abban van, hogy az állam és a katolikus egyház közötti kapcsolatok rendezése gyakorlatilag nemzetközi síkra tevõdött át, és ez az állami vállalások végrehajtásának nagyobb biztosítékát jelenti. A szerzõdésben vállalt támogatások csak az egyház beleegyezésével, tehát csak kölcsönös megállapodás útján változtathatók meg, ami az egyházak mûködésében a korábbinál nagyobb stabilitást jelent, mivel korábban az államhatalom akár egyoldalúan is módosíthatta az egyházakat érintõ jogszabályokat. A katolikus egyház kizárólagos joghatóságot csak szakrális kérdésekben igényel magának.

Luther a középkori „két kard elméletre” támaszkodva építi ki szervezeti elgondolásait, és a világi felsõbbséget hívja segítségül (Boleratzky Lóránd: Magyar evangélikus egyházjog, Budapest, 1992, 10. o.). Kálvin az államot és az egyházat két különálló szervezetként fogja fel, melyeknek egymástól lényegesen eltérõ, saját feladatuk van (Szathmáry Béla: Református egyházjog, in: Felekezetközi egyházjog, Budapest, 2004, 305. o.).

Ma az állam és az egyház elválasztásának modellje érvényesül (1990. évi IV. törvény „a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról”, 15. § 1. bekezdés). Ennek kapcsán az államnak a tekintetben nincs feladata, hogy az egyházak milyen politikát akarnak a társadalommal kialakítani, csak arra vigyáz, hogy az egyházak megtartsák az állami törvényeket; az állam azonban anélkül teszi ezt, hogy felügyeletet gyakorolna az egyházak felett.

Az állam és az egyház viszonylatában a katolikus egyházat nem lehet az állam „belsõ jogrendszerébe” kényszeríteni azon az alapon, hogy a többi egyházzal legyen. Egyébként sincs szükség a Vatikánnal kötött szerzõdéseknél a transzformációra, mert az állami jog számára kompatibilis a katolikus egyház nemzetközi szerzõdésképessége. Az egyházak az államhatalomnak nem alárendelt intézményei, hanem az államtól elválasztott, szuverén, attól független, saját jogon létezõ entitások.

Az államok tényként fogadják el a katolikus egyház nemzetközi jogképességét, és a szerzõdéseket az egységes egyházi jogrend és a helyi állami jogrend között létesült közjogi természetû kollíziós jognak tekintik. A szerzõdések megalkotásánál az egyeztetés a magyar vegyes bizottság útján történik. A szerzõdések módosítására csak akkor van lehetõség, ha a megállapodások megkötésekor fennálló körülmények gyökeresen megváltoznak. Ez a kitétel a rebus sic stantibus klauzulára utal, amely még súlyos helyzetben is tárgyalásokat kezdeményez.

Az 1997. évi szerzõdés az egyetlen, amelyik financiális kérdéseket szabályozott arra tekintettel, hogy Magyarországon kiszámíthatatlan finanszírozási rendszer alakult ki, amely minden évben vita tárgya volt. Ez a szerzõdés részben nemzetközi szintre emelte a korábbi állami vállalásokat, részben újabb jogosultságot is vállalt.

A szerzõdés szerint az egyház finanszírozása két nagyobb pilléren: az adófelajánlásos és járadékrendszeren, illetve a közfeladat átvállalása alapján végzett közszolgálati tevékenység normatív állami finanszírozásán nyugszik, melyeket már a szerzõdés megkötése elõtt is garantált az államhatalom. Az úgynevezett kiegészítõ támogatás a közszolgálati tevékenység finanszírozásához járul hozzá. Új elem az egyházi felsõoktatás államival azonos finanszírozása. A szerzõdés részletesen felsorolja a kulturális örökséggel, illetve a mûemlékek védelmével kapcsolatban vállalt támogatások körét.

Új rendelkezés az is, hogy az egyház az ingatlanrendezési törvény alapján fennálló igényét a szerzõdésben foglaltak teljesítésével kielégítettnek tekinti, és hogy a magyar állam az egyház beleegyezése nélkül nem szûkíti a kedvezmények és adómentességek körét (Rónay Miklós, idézett munka 38. o.).

A kormány a vatikáni szerzõdés után megállapodást kötött a református (1057/1999. [V. 26.] korm. hat.), az evangélikus (1056/1999. [V. 26.] korm. hat.), a baptista (1044/2001. [IV. 20.] korm. hat.) egyházzal és a szerb ortodox egyházmegyével, továbbá a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével is. Mivel ezek nem nemzetközi szerzõdések formájában jöttek létre, nem törvényben, hanem kormányhatározatban jelentek meg. Gyakorlatilag az összes többi egyház – így azok is, amelyekkel nem született kormányszerzõdés – élvezi mindazt a jogot és stabilitást, amelyet a történeti egyházak élveznek az 1997. évi vatikáni szerzõdés révén.

Az állam és az egyház viszonyának 1997-ben történt jelentõs változása indokolttá teszi, hogy ezzel a kérdéssel az evangélikus egyház is behatóan foglalkozzék.

Dr. Boleratzky Lóránd