Élő víz

A B I B L I A É V E

Az azt követõ néhány hónapban, hogy Pál elküldte elsõ levelét Korinthusba, sok minden történt a gyülekezethez fûzõdõ kapcsolatában. Meglátogatta „lelki gyermekeit”, de az út szerencsétlenül végzõdött: egy ismeretlen korinthusi keresztény éles támadást intézett ellene. Egy számunkra már elveszett, de a Második korinthusi levélben említett levélváltást és Titusz közvetítõ útjait követõen az apostol már éppen megbékélt a korinthusiakkal, amikor újabb konfliktus ütötte fel a fejét.

A városban olyan keresztény igehirdetõk jelentek meg, akik a gyülekezetet Pál ellen hangolták. Magukat apostoloknak nevezték, és büszkén hirdették zsidó származásukat, míg Páltól mindezeket megtagadták. Saját retorikai képességeiket és buzgó vallásosságukat fitogtatva azt állították Pálról, hogy szánalmas szónok és megbízhatatlan misszionárius. A Második korinthusi levél egyetlen nagy, összetett apológia, amelyben Pál apostol öntudatosan visszautasítja az õt ért vádakat, és ironikus ellentámadásba megy át.

„Esztelenné lettem: ti kényszerítettetek rá”

Az „álapostolok” elleni érvelésében Pál emlékezteti a korinthusiakat mindazokra az üldöztetésekre és szenvedésekre, amelyeket az evangélium hirdetése közben vállalt. Egyébként is gyakran lelte kedvét a paradoxonokban, de ebben a levelében a pogányok apostola szinte virtuóz módon állítja egymással szembe a küldetéséhez kapott isteni felhatalmazás nagyszerûségét és a Krisztusról való hitvallástételt kísérõ emberi erõtlenséget.

„Ezért a Krisztusért örömöm telik erõtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erõtlen vagyok, akkor vagyok erõs.” (2Kor 12,10)

Pál semmilyen értelemben, sem istenhitét, sem önmagáról alkotott képét illetõen nem volt kishitû ember. Ugyanakkor nem volt elbizakodott sem. Ismerte a gyengeségeit és a hibáit, amelyeken Isten megkönyörült, és azokat a különleges ajándékokat is, amelyek segítségével minden kortársánál többet tehetett az evangélium terjedéséért. Reálisan szemlélte önmagát.

Egyik kedvenc kifejezése volt a „dicsekvés”, ezt azonban nem a ma használatos értelemben kell értenünk. Mint az ókori emberek általában, õ is azzal dicsekedett, ami az életében a legfontosabb érték, a vonatkoztatási pont volt, amire, pontosabban akire felépítette egész létét és szolgálatát. „Legszívesebben tehát az erõtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2Kor 12,9b)

Mert megérdemlem

Persze nem csak az ókori embernek volt fontos az öntudat. Ugyanolyan fontos nekünk is. Míg azonban Pál és kortársai számára világos volt, hogy kudarcok, próbák, vereségek és gyõzelmek között kell megtalálniuk reális öntudatuk forrását, az értékeket, amelyekre egy kiegyensúlyozott életet építhettek, addig napjaink embere ezt kénytelen egyszerûen önmagában keresni. Többnyire kevés sikerrel.

Magyar Bibliatársulat