Evangélikusok

Janus, az elõre- és hátratekintõ, kétarcú isten egyike volt az ókori Róma, az itáliai félsziget legõsibb istenségeinek. Eredetileg a nap, a fény istene volt, aki reggel kinyitotta, este pedig bezárta az ég kapuit. A késõbbiek folyamán a Janus-arc központi jelentése lényegesen módosult, s Janus Róma fõistenébõl, a ki- és bemenõk szigorú figyelõjébõl mai szóhasználatunkban az alakoskodásnak, a kétszínûségnek, az ellentmondásosságnak és a bizonytalanságnak a jelképe lett.

Ez a Janus azonban nem egy halott istenség, mely Róma isteneinek gazdag panteonját szaporítja. „Janus kettõs arca, amely egyszerre sír és nevet, a mi arcunk” – írja Korányi András (EvÉlet 2006/17). Valóban Janus ma is velünk és bennünk van, fõhelyet követel életünkben, áthatja emberi létünk minden parányi részét, megbabonázva, erõszakosan telepszik rá tudatunkra. Valahogy nem tudunk, de nem is akarunk szabadulni ölelésébõl, hiszen benne, mögötte tudunk nagyszerûen elrejtõzni, esetleg általa tudjuk elrejteni mindazt, amit nem szeretnénk soha a felszínre hozni.

„Egyetemes paradoxona az emberi létnek, hogy normateremtõ, de ugyanakkor tetteiben minduntalan normákat sértõ lények vagyunk, mindennapi cselekedeteink gyakran ellentmondanak a hittel vallott ideális értékeknek, az »erkölcsi világrendnek«, és saját mércéink alatt botladozunk.” (Cs. Gyimesi Éva)

Ez a mi emberi Janus-létünk megkerülhetetlen, szinte nélkülözhetetlen paradoxona, s éppen azért, mert az egyház részben nagyon is e világi, emberi valóság, a földön élõ, látható egyház sem kerülheti el Janus ellentmondásosságát, arcának kettõsségét.

Tulajdonképpen Janus képzetét egy furcsa egyházi híranyag idézte emlékezetembe, nevezetesen egy eset, amely idén júliusban a Román Ortodox Egyház zsinatán történt. Meglepõ módon nagyon halvány médiavisszhangja volt.

A szent szinóduson a zsinati atyák egy jelentõs része kérte az egyébként legnépszerûbb ortodox metropolitának, a temesvári Nicolae Corneanunak és Sofronie Drincec nagyváradi ortodox püspöknek a tisztségébõl való azonnali felmentését és a palástmegvonást. Teljesen egyedi, páratlan történet ez a romániai ortodoxia életében. Vétkük abban állt, hogy Corneanu metropolita a testvér görög katolikus szertartáson nyilvánosan együtt „áldozott”, azaz úrvacsorázott görög katolikus paptársaival. (Egyébként a görögkeleti és a görög katolikus szertartás liturgiája szinte teljesen azonos, és az oltári szentségrõl való tanításuk is megegyezik.) Drincec püspök pedig abban találtatott bûnösnek, hogy keleti rítusú katolikus papokkal együtt szentelte meg a vizet vízkereszt ünnepén egy szintén nyilvános szabadtéri szertartáson.

Kemény, késhegyre menõ vita után hazai jó szokás szerint végül is megszületett a salamoni döntés: az egyház nagyvonalúan megbocsátott – nyilvános bûnvalló, exorcizáló aktus után – a két „megtérõ bûnösnek”, s újra keblére ölelte õket. Miután a zsinat elõtt hivatalosan is megbánták „vétküket”, azzal a komoly és elrettentõ figyelmeztetéssel és egyben szent szinódusi döntéssel oldozták fel õket, hogy aki ortodox hívõ létére a jövõben aktív módon részt vesz más felekezet szent cselekményeiben, az visszavonhatatlanul kizárattatik az egyedül igaz ortodox egyház tagjainak sorából.

Azt is mondhatná valaki, hogy ismerve az ortodox egyház mai szellemiségét, már az is nagy dolog, hogy egy ilyen „ökumenikus eretnekséget” bocsánatos bûnnek tekintenek. Az eset pikantériája pont ez a fajta „keresztényi megbocsátás” – inkább hasonlít az amnesztiához, amely tulajdonképpen a bûnösséget fenntartó büntetés elengedése, nem pedig a bûn eltörlése, a rehabilitálás.

Janus másik arca mindig mosolyog, mindig derûs, barátságos, toleráns, nagyvonalú. Egy éve sincs annak, hogy Nagyszebenben lecsengett a III. európai ökumenikus találkozó. Ekkor ország-világ megtudhatta, hogy a Romániai Ortodox Egyház vezetése a legtoleránsabb, a legtestvéribb, a legökumenikusabb, ahol reggel, délben, este kéz a kézben dúl az ökumené, nagy az egység, a szeretet, béke van és tolerancia, és minden másságot szeretnek, tisztelnek és elfogadnak. És így vagyunk itt a szinte mennyei Kánaánban együtt „a kreativitás ágensei egy igazán megvilágosodott Európában”, és ezt a nagy ökumenét beragyogja „Krisztus világossága”. S bár Erdõ Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek olyan lényegre törõen mondta el nagyszebeni megnyitóbeszédében, hogy „az ökumené ösvénye az a hely, ahol a feltámadt Krisztussal találkozhatunk”, úgy látszik, sokaknak még mindig nehéz megtalálniuk ezt az egyetlen keskeny ösvényt.

Wolfgang Huber német evangélikus püspök szavait idézem fel: „Egyik egyház sem képviseli önmagában a fényt alkotó összes színt; egyik egyház sem tükrözheti tökéletesen Krisztus fényét. Ha egy egyház igényt támaszt arra nézve, hogy önmaga legyen az egyetlen, igaz kifejezõdése az alapnak, Jézus Krisztusnak, elkerülhetetlenül degradálja a többi egyházat, és akadályozza a többi egyház fényének közös kisugárzását és ragyogását.”

Talán eljött az ideje annak, hogy Janus kettõs arca helyett Krisztus arca jelenjen meg az ökumené tiszta, szép egén.

Adorjáni Dezsõ Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület