Kultúrkörök

Elsõ képein sovány arccal néz vissza a háború poklából. Az 1953-ban készült fotón már Dosztojevszkij-szakállal láthatjuk, éppen szabadult nyolc év „javítónevelõ” munkatábor után. A milliókat tizedelõ szenvedés gyúrja íróvá: apró betûkkel, végtelen mondatokból írja könyörtelen ítéletét a zsarnok hatalomról.

1962-ben megjelent, Ivan Gyenyiszovics egy napja címû mûve a kazahsztáni poklot örökíti meg. Kisregény, másfél száz oldalnyi, halálosan pontos látlelet a sztálini önkényrõl; Suhovról, az SCS-854-es fogolyról, életének egyetlen napjáról abból a háromezer-hatszázötvenháromból, amelyet a testet szétszaggató félelemben kellett eltöltenie. A szörnyû és vérzõ sebeket érintõ mû bejárta a világot, és Szolzsenyicint is munkája folytatására sarkallta.

A Matrjona háza és Az ügy érdekében címû elbeszélés tovább tépi az emlékezés szálait. Csupa megnyomorított emberi sors, fekete kõbõl faragott arcok, véget nem érõ rabságok a megállt idõben. A szörnyû betegséggel folytatott küzdelmét a Rákosztályban dolgozta föl; az olvasói levelekbõl ekkor kezdte összeállítani talán leghatalmasabb vállalkozását, A Gulag szigetcsoportot.

Szinte szerzetesi napirendben dolgozott. Az írást szent és makacs feladatnak tekintette, az igazság feltárásának és nemzetmentésnek. Hruscsov halála, az írószövetség bíráló levele után csak szamizdatban jelenhetett meg. De nem adta meg magát. Dolgozott fáradhatatlanul.

Regényei kijutottak külföldre; irodalmi munkásságát 1970-ben Nobel-díjjal jutalmazták. A díjat nem vehette át, sõt a Párizsban megjelent A Gulag szigetcsoport miatt 1974-ben megfosztották állampolgárságától, és repülõgéppel külföldre toloncolták.

Alekszandr Szolzsenyicin amerikai számûzetése a magány és a munka lázában telt el. Otthon bírálták a kis talpnyalók, külföldön a fizetett bérencek, most pedig, halálakor újból, Oroszországban és Magyarországon is szorgos nekrológírók. Mondják, hogy eszköztára szegényes, stílusa körülményes, mondatai hosszúak. Konzervatív és nacionalista. Erkölcscsõszként prédikált ötven éven át. Bizonyára van benne igazság, hiszen a „marxisták” mindig tévedhetetlennek tartották magukat.

Nem értik, hogy Szolzsenyicin a 20. század szenvedéstörténetét írta meg! „Szent könyvei” nem besorolásra készültek. Tanúságtételre! Okulásra mindenkinek és minden idõre. A vértanúvá lett orosz nép véget nem érõ szenvedését õrzik a halhatatlan mûvek. Az igazságot: a kommunizmus áldozatainak a száma megközelíti a százmilliót! És ezt a szörnyûséget szándékosan tették. Megszervezve és maradéktalanul megvalósítva. Tetézve a mindennapos hazugsággal, hogy az „átnevelés”, a munkatábor nemesít. Jobbá teszi az embert. A sztálinisták gonoszsága mindent megfertõzött és megölt. Politikai és gazdasági számításból, embergyûlöletbõl.

Amerikai házához külön kápolnát építtetett. Hajnalonként ott imádkozott megalázott társaiért, a szenvedõk közösségéért. Talán itt fogalmazódtak meg – az ortodox vallástól áthatott – legszebb- legfájóbb gondolatai. Erkölcsi ítéletei arról, ami a nagyvilágban történt. Egyértelmû és egyszerû szavakkal.

Meghalt Oroszország lelkiismerete. Az új évszázad lelkiismerete is. Egy magányos hang az igazságosztók között, akit a legtávolabbi helyeken is meghallottak. Olyankor szólt, amikor mindenki néma maradt, bátran, mikor mindenki félve csukta be a szemét és a fülét… Alig temették el kedves moszkvai kolostora csendes kertjébe, orosz repülõk bombázták a grúz falvakat, harckocsik és katonák kergették a védtelen embereket.

– Fenyvesi –