Keresztény szemmel

Meséltem már, hogy az irodánk szellõzõcsövébe fészkelt kerti rozsdafarkú pár a második fészekalját költi ezen a nyáron? A korábbi fiókák kirepültek, s a szülõk belefogtak még egy költésbe…

Ti is megkezdtétek a kirepülést. Tudom, ez így van jól. Felnõtök, új barátaitok lesznek, életetek színtere is változik, ez természetes. Lassacskán elvégzitek az iskoláitokat, hivatást no meg lassan párt is kerestek.

Látva kezdõ szárnycsapásaitokat, újra felsejlett bennem Zorán régi dala arról, hogy mit hitt az õ apja, s mi a fontos ebbõl a fiúnak. Mert szeretném, ha tudnátok, a legfontosabbat akartuk adni nektek. Az otthon melegét, az ünnep örömét, hitet a mindenható Isten szeretetében, de hitet is a jóban, a szépben, az emberlét értelmében.

Lehet, hogy nem tanultatok távoli, hírneves iskolákban, de itthon lehettetek felnõttkorotok kezdetéig. Együtt játszhattunk, amíg kicsik voltatok, együtt kacagtunk nagyokat elsõ kalandjaitokon, együtt lestük, mit rejt a karácsonyfa alja. Örültünk, ha segíthettünk, és mindig tudtunk egymástól bocsánatot kérni. Mert mi, szülõk sem vagyunk tévedhetetlenek. És esténként együtt hallgathattuk édesanya csendes szavát, ahogyan értelmezve olvasta fel számunkra Isten beszédét.

Igen, ismeretet igen, de istenhitet nem tudtunk adni nektek. Egy bölcs ember mondta: Istennek gyermekei vannak, de unokái nincsenek. A magvetést megáldja majd a Magvetõ, s élõ hitté érik bennetek mindaz, amit száraz szivacsként szívtatok magatokba.

A világ nem olyan, amilyet szántunk nektek. Szerettünk volna boldogabb, jobb világot örökül hagyni. Nem sikerült. Ez mindannyiunk mulasztása, felelõssége. Talán nem voltunk kellõen bátrak, tán gyakran tétováztunk magunk is. Igaz, ami igaz, nem tudtunk élni Isten ajándékával, a váratlanul jött szabadsággal. Nem arra használtuk föl a lehetõséget, amire kaptuk. A pénz lett a meghatározója az emberi kapcsolatoknak, sõt egyre gyakrabban a barátságnak, a szerelemnek is. Ami a múltban eligazodási pont, biztos támasz volt, az mára lassan értékét veszti. Amire régen életet, jövõt lehetett építeni, mára eltûnni látszik.

Ebben a furcsa és fejre állt világban mégis talpon kell maradni. Ehhez azonban hit és tartás kell. Meggyõzõdés abban, hogy amit otthonról hoztatok, szilárd alap eljövendõ életetekhez. Valami, amiben mindig biztosak lehettek. Mert nem kell beállni a sorba; ha sokan hirdetnek hangosan valamit, attól még nem biztos, hogy igaz. Õrizzétek meg egyéniségeteket, s ha magatokra maradtok is, merjétek vállalni önmagatokat! Akkor is, ha mindenki más szembemegy veletek.

Higgyétek a szavak igazát! A ma hallható közbeszéd az emberi szó meggyalázása. Elfogadhatatlan, hogy az emberi beszédet a gondolatok leplezésére használják! A mi mércénk jézusi: „…a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Mt 5,37) Nincs kifizetõdõbb az egyenes beszédnél, s nem kell tartani az igazságtól sem. De az igazságotokat mindig Isten szeretetével mérjétek!

Higgyétek az elsõ éjszakát! Kortársaitok ezen a ponton rontanak el elõre szinte mindent. Mert amikor a Teremtõ a szerelemmel és a házassággal ajándékozott meg, végtelen nagy boldogságot készített nektek. De ez a boldogság csak akkor lesz teljes, ha megtanuljátok kivárni a kellõ idõt és pillanatot, és bármeddig tart is, megkeresitek a párotokat. Nem a szabadosság, a mindent és a mindenkit kipróbálás divatos útját járva, hanem türelmes várakozással, életünk e gyönyörûséges kalandjában is Isten kezét fogva.

Higgyétek a gyûrû aranyát! Éljétek le az életeteket ugyanazzal, akit majd egyszer megszerettek. Isten teremtõ akarata a házasság, egy életre szóló kapcsolat. A család alapvetõen egy férfi és egy nõ szövetsége, és Isten ajándékaiként bõvíthetik a kört a gyerekek. Nem több férfi és több nõ – hadd ne használjam most ki a variációs lehetõségeket. S hogy ebben mi a jó? A biztonságos, tartós boldogság záloga a kölcsönös hûség. A hûség forrása pedig a szeretet, mert ebbõl fakad a megbocsátás képessége. És tanuljatok meg harcolni egymásért és önmagatokért! Ha sikerrel jártok, elmondhatjátok majd ti is: „…s úgy hiszem, ez így volt szép.”

Féltõn tekintünk utánatok… Lassan-lassan kicsúszik kezünkbõl kezetek. Ha már csupáncsak imádságainkban tudjuk is kísérni lépteiteket, tudva tudjuk, hogy Isten óvó tenyerében mindig biztonságban lesztek.

S álljon itt még egy dal útravalóul a Bojtorján együttestõl: „Vigyázz jól, mert a város hideg, büszke és irigy, / Eddig gond nélkül éltél, de már nem lesz mindig így. / Sokszor bántanak téged, honnan jöttél, ne szégyelld! / Én csak azt kívánom, bármi lesz is, ember légy, fiam!”

Lupták György