evél&levél

Ha a címbõl kihagynám a közösségi jelleget, nem lenne értelme tollforgatásomnak, mert könnyen becsúsznék az emlékek, élmények vonalán olyan szakadékokba, melyek múltbeli szolgálatunk hiányosságai miatt veszélyzónák, melyeket még nem temettünk be, most pedig mint nyugdíjasok nyögdécselve testi-lelki bajainkban állunk meg, elsírva bánatunkat, hogy nem becsülik meg múltbeli nehéz szolgálatunkat. Röviden: nem ilyen élménybeszámoló szeretne lenni az írás, hanem az utolsó földi útszakasz ki nem javított kráterei elõtt kíván megállítani öregeket és fiatalokat, felvetve a kérdést: ki fogja ezeket kijavítani, hogy ne kapjunk tengelytörést?

Két pozitív, elõremutató nyári élményt, illetõleg emléket szeretnék az Olvasók elé tárni, mely nem csupán egy nyugdíjas magamutogatása óhajt lenni, hanem kovász a jövõ nemzedék életében és szolgálatában. Az egyik esemény a dombóvári Illyés Gyula- gimnázium idei (június 21-i) tanévzáró ünnepélyéhez kapcsolódott, amikor a hatvan évvel ezelõtt érettségizett osztálytársaimmal Kovácsy Tibor osztályfõnökünk emléktábláját avattuk.

Több mint hatszáz diák hallgatta figyelmesen az avatási beszédet, melyet egy lelkész osztálytársunk a 90. zsoltárral indított: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Majd így folytatta, a példamutató tanárra összpontosítva: „Nem számlálásra oktatott, hanem életre szólóan a magyar nyelv szépségét véste belénk, aranynál fényesebben, hogy érzéseinket, tudásunkat úgy tudjuk emberek elé tárni szépen, tiszta szívbõl fakadó beszéddel, mint járását »a csillag az égen«.” Végül Isten örök kegyelmét kérte a gimnáziumban tanító és tanuló generációkra a jövõben is, hogy – látva e táblát – anyanyelvünk áldáshordozóivá legyenek fertõzött beszédû világunkban. Õrizze hálánkat az emlékmû mint az áldott emlékezés jele. „Egyúttal emlékeztessen az örökkévalóságra, és hirdesse, hogy az Úr Jézus Krisztus gyõzelmet aratott a kereszt által!”

Az iskola igazgatója tanévzáró beszédében a múltba visszatérõ, nosztalgiagõzösnek tûnõ vonatunkat összekapcsolta a ma is jól mûködõ, bár több gonddal küzdõ gimnáziummal, melynek az azóta már elhunyt pedagógusok példás szolgálata vetett alapot. Ezt jelzi a gimnázium falára helyezett emléktábla is.

A másik nyári élményem-emlékem szülõfalum gyülekezetéhez fûzõdik, melynek egy elõremutató eseményébe csöppentem bele rokoni látogatásaim során. Ugyanis a társult egyházközség egyházjogilag egymásba kapcsolódó gyülekezetei (Dombóvár– Kaposszekcsõ–Csikóstõttõs) bizonyságát szeretnék adni annak, hogy nemcsak szervezetileg, hanem gyakorlatilag is összetartoznak egymást támogató szolgálatukban. Így tartanak presbiteri napokat hol az egyik, hol a másik gyülekezetben.

Ezúttal Csikóstõttõsön jöttek össze a presbiterek, és munkához láttak, hogy – többek között – megszüntessék a templom körüli elbokrosodást; a férfiak baltával, egyéb munkaeszközzel dolgoztak, a nõi presbiterek pedig a templom belsejét csinosították. Többségükben friss nyugdíjasok voltak.

Hogy mint beteges, öreg nyugdíjas ne fárasszam magam állva a tétlen szemlélésben, nézve, amint az ifjabb presbiterek fürgén járják a templom felé vivõ hetven lépcsõt – amelyet egy évtizede még könnyebben jártam én is –, beástam magam az anyakönyvekbe, a személyes és családi vonatkozásokba. Bölcsõm ugyanis itt ringott, nemcsak az, amelyik fából készült, és a szüleim ringatták, hanem a lelki bölcsõ is, amelyben a keresztségben részesültem a tág templom keresztelõmedencéjénél.

Frank Károly volt a lelkészem, aki nemcsak keresztelt, hanem konfirmált is, és elkísért még az elsõ gyülekezetembe való beiktatásomig. Fellapozom a temetési anyakönyvben Károly bácsi halálozási adatait. Apósom, Lotz Tibor temette; a jegyzetbe ezt írta a jelen lévõ hat lelkész nevének felsorolása után: „Szimon János a gyülekezet és volt tanítványai, Büki Jenõ az egyházmegye lelkészei nevében búcsúztak a sírnál az elhunyttól.”

De nem volt több idõ arra, hogy a nyugdíjas a nyári melegben a hivatali helyiség hûvösébe húzódva azon meditáljon, hogy negyvenhat évvel ezelõtt (1962. szeptember 6- án) milyen minõségben búcsúzott egykori lelkipásztorától, mert a közös ebéd következett a három gyülekezet presbitereivel. A záróáhítatra menetel elõtt Szücs Eszter lelkésznõ odasúgta nekem: „Felkérhetem János bácsit az áhítatot megnyitó imádságra?”

Lám, csendes imádságaim egykori gyülekezeteimért, ahol bölcsõm ringott (Csikóstõttõs), ahol gimnazistaként hittant tanultam (Dombóvár), és nagyanyám születési helyén, ahol többször szolgáltam teológusként is (Kaposszekcsõ), most felerõsödhettek abban a templomban, ahol több mint fél évszázaddal ezelõtt házaséletem is megindult, és ahol alig egy éve aranymenyegzõnket tarthattuk feleségemmel Aradi András szolgálatával. A felerõsödött imádság a nyolcvan év közelében járó ajkán már nem olyan erõs hangban, mint egykor, szolgálata alatt volt, de lehet, hogy tartalmában mélyebb, mert egyre nagyobb mélységeket átélõ és megjáró szívbõl fakadhat. Mégis mindennél nagyobb az Isten megtartó szeretete.

Nagy lehetett egy nyugdíjas hálája, hogy imája gyülekezetek presbitériumainak szolgáló közösségében hangozhatott el, és hogy fiatal lelkész ajkáról hallhatta az ige örömhírét, mely a gyülekezeteket további összefogásra indíthatja.

Szimon János (Sopron)