Élő víz
10 PONT – MEGÚJULÓ EGYHÁZAK, GYÜLEKEZETEK JELLEMZÕI
„Növeli, ki elfedi a bajt” – „Téríts magadhoz, Uram…”
A 9. ponttal kapcsolatos észrevételek: Két, egymással ellentétes irányú szempontot látok. Egyfelõl valóban a megtért lelkek láthatatlan egyházát kell elsõsorban építeni, és csak másodsorban az épületek látható egyházát. De ugyanakkor a látható eszközök bölcsen összeválogatott rendszere segíti missziói küldetésünk teljesítését.
Missziói szemszögbõl nagy értéket képviselnek az egyetemekhez közel fekvõ egyházi tulajdonú telkek és épületek. Koncepcionális hiba ezeket elsõdlegesen irodaháznak használni. (…) Középiskoláink fenntartása persze hogy gondot jelent, ha megfosztottak bennünket az évszázadok során felgyülemlett közösségi és egyéni vagyonunktól, és nem kaptuk vissza mindazt, aminek a jövedelme korábban segített az intézmények fenntartásában. Mégis inkább – az adakozási kedvünk növelése árán is – tartanunk kell az iskolákat, mert ha jól igazgatják õket, akkor egyúttal regionális missziói központok is lehetnek, amelyek a diákok rokonságán túlmenõen kihatnak a helyi lakosságra is. (…) Prõhle Péter (Budapest)
Korszakváltásban élünk. Ilyenkor különösen is érzékelhetõ a mulandóság és a maradandóság feszültsége. Ami nem Istentõl van, az elõbb vagy utóbb véget ér. Az európai kereszténység térés hatásvesztését emlegetik, pedig csupán az bomlik most le, ami nem Istentõl való.
Az államegyház megszûnésével a népegyházi modell átalakulásra szorul. Vakok vagyunk, ha ezt nem látjuk. „Növeli, ki elfedi a bajt.” (Illyés Gyula) Egyházunknak paradigmaváltásra, bibliai nyelven megtérésre van szüksége. Tehetetlenségünk miatt már így is visszafordíthatatlannak látszó folyamatok indultak el egyes területeken.
Ebben az érzékeny helyzetben isteni vezetésre, mennyei látásra és körültekintõ bölcsességre van szükségünk. Többszörösen is összetett ez a kérdéskör, nem lehet sablonokban gondolkodni. Ez a cikkecske csak szándékokat, irányokat vázolhat fel.
Nyilvánvaló, hogy a múlt struktúrája, gazdasági modellje és épületei a mai helyzettel nincsenek szinkronban, ezért hosszú távon egy részük mûködésképtelen és fenntarthatatlan. Az állami „hitéleti támogatás” nélkül az országos egyház és gyülekezeteink jelentõs része nehéz helyzetbe kerülne. Határozott lépéseket kell tennünk az újszövetségi mintához való visszatérés érdekében. Elõzõ cikkeimben leírt ötleteimmel is ezt kíséreltem meg.
Az elsõ három évszázad gyülekezetei önellátóak voltak, mint ahogy a mai ébredésekben születõ közösségek ezrei is. Ez a mûködõképes biblikus megoldás. Ehhez szükség van arra, amit korábbi tételeimben kifejtettem: a vezetõk megtérésben élése, missziói elkötelezettség, munkatársak bevonása, evangéliumi lelkészképzés, kulturális kapcsolópontok megtalálása és így tovább.
Templomaink jelentõs része nincs kihasználva, ugyanakkor erõn felül próbáljuk rendben tartani õket. Komoly döntést kell hoznunk: épület- vagy miszsziócentrikus, anyagi vagy lélekközpontú lesz a jövõben a gondolkodásunk? Erre a területre is vonatkozik a jövõ alternatívája: megtérsz vagy meghalsz. Sajnos több közösségünk életében már bekövetkezett a leépülés, az összezsugorodás.
Tízmilliókért rendbe hozatjuk templomainkat, épületeinket. Hitünk, történelmünk és elõdeink megbecsülése, de a kulturális értékmegõrzés is ezt diktálja.
Nézzük meg a kérdés másik oldalát is! Különbözõ okok miatt megfogyatkozott gyülekezetek parókiái állnak üresen, templomaikba csupán néhányan térnek be. Külsõ támogatással, mesterségesen tartunk fenn mûködésképtelen helyzeteket.
A falakra költött tíz- és százmilliók töredékébõl belmissziói bibliaiskolát mûködtethetnénk, és a benne végzett, missziós lelkületû gyülekezeti munkatársak sorát lehetne kiküldeni az üres parókiákba, gondozatlan gyülekezeteinkbe. (Van már erre is egy példa egyházunkban.) A kiterjedt önkéntesi szolgálat mellett fõállású vagy tiszteletdíjas kerületi, egyházmegyei gyermekés ifjúsági munkásokat, evangélizáló ének- és zenekarokat, látogató- és családsegítõ szolgálatot végzõket lehetne beállítani a sorba.
Tudatosan felépített, más egyházakban is gyakorolt újraélesztési kísérletet kell alkalmazni. Ki kell mozdulni abból az ördögi körbõl, hogy egy lelkész egyedül próbál sok apró közösséget gondozni.
A fentiek alapján néhány épületünktõl meg kell majd válni. Erre is volt és van példa; megtartásuknál sokkal fontosabb a misszionárius lelkészek és munkatársak képzése, egyházunk lelki megújulása.
Meglévõ templomainkat is át lehet alakítani közösségi életre alkalmasabb terekké: fûthetõ terem, vizesblokk, könyvtár, játszórész, foglalkoztató. Külföldön láttam: a templom leválasztott elõterében, a gyülekezet által mûködtetett étteremben önkéntesek fõztek, kiszolgáltak, beszélgettek, lelkigondoztak. Ez egyszerre testi, lelki, szellemi program, vagyis jézusi modell. Nem kell félni tõle. Lehet, hogy egy-két testvérünk megütközik rajta, de elérünk olyanokat, akiket eddig nem tudtunk.
Gyülekezeteink anyagi önállósága érdekében is van mit tennünk. Nem kezdhetjük azzal az átalakítást, hogy hangsúlyozzuk a tized fizetésének szükségességét. Már csak azért sem, mert néhány testvérünktõl nem pénzt kell kierõltetnünk, hanem éppen támogatnunk kellene õket.
Ezen a területen is feltétel a lelki megújulás. Ahol élõ igét hirdetnek, a gyülekezet biblikusan mûködik, ott a legtöbb esetben meglesz az anyagi következmény is. Csodák sorát éljük át ilyenkor. Az éhes, sovány, gondozatlan kecskét hiába fejjük…
Amikor az országos egyesületi ifjúsági munkához helyiségekre volt szükségünk, egy számomra ismeretlen néni több évre felajánlotta nagy budai lakását. A felajánláskor nem tudta, hogy éppen azokban a napokban imádkoztunk megoldásért.
Nagy gyülekezetben erõnket meghaladó mûszaki felújításokra készültünk, de a kassza üres volt. Ima és elszánás után névtelen adakozó küldött azokban a napokban külföldrõl egymillió forintot, ami elindította a folyamatot.
Egyik gyülekezetünk néhány éve önállósult csupán, de bevételének tizedét (!) más erõtlen közösség felkarolására használja. Nem azért, mert sok pénzük van, hanem azért, mert a hitük így vezeti õket.
Egyes presbitériumokban arról folyik a vita, hogy éves szinten két- vagy háromezer forint legyen az egyházfenntartói járulék… Ez a hitetlenség és az érdektelenség skandaluma.
Ha a magát evangélikusnak valló háromszázezer testvérünk csupán éves jövedelmének egy (!) százalékát adná, nem kellene kuncsorognunk az államtól „hitéleti” támogatásért. Az egyházellenes politikai erõk aktivitásával is számolnunk kell. Ittzés János püspök gyakorlati javaslatának (Híd magazin, 2005/4.) komolyan vétele sokat segítene ezen a területen.
Nem lehet idegen a gyülekezeti élettõl a tisztességes gazdálkodás sem.
A lelkészek helyzete sem egyszerû és egyértelmû. A „kapálni nem bírok, koldulni szégyellek” (Lk 16,3b) helyzetében élnek, sokan egzisztenciális kiszolgáltatottságban. Jelentõs részüknek az állása csak a kívülrõl érkezõ kiegészítõ jövedelmek és segélyek által tartható fenn.
Több nyugati országban (például az USA-ban, Angliában) a helyi gyülekezetek önfenntartóak. Ha egy közösség nem tudja elérni ezt, megszûnik. Kegyetlennek tûnik elsõ blikkre, de ez a biblikus, vagyis természetes és normális. Ugyanis ez is sarkallja a közösséget az eleven és hatékony lelki életre.
Az áldást, a gyarapodást nem lehet kierõszakolni manipulatív eszközökkel. Ez a kísértése ennek a modellnek. De egyértelmû, hogy csak a jó, ihletett lelkészi és egyházközségi munka az, ami vonzó és eredményes. Azok a tagok maradnak meg az ilyen gyülekezetekben, akik hitre jutnak, és aktívan bekapcsolódnak a szolgálatba. Ehhez pedig elkötelezettségre van szükség.
Örülök, hogy a lap hasábjain lehetõséget kaptam gondolataim kifejtésére. Írhattam volna még más kérdésekrõl is, és fõleg bõvebben. Cikksorozatom kibõvített változatát más anyagokkal kiegészítve, egy angliai tanulmánnyal együtt a közeljövõben füzet formájában is kiadjuk.
Isten irgalmazzon nekünk, adjon megtérést, megújulást, törje meg az átkot életünkben, töltsön be jelenlétével!
Végezetül néhány gondolat Jeremiás siralmaiból: „Szemem könnybe borult, bensõm háborog, a földre roskadtam népem leányának romlása miatt…” (2,11) „Prófétáid hiábavaló látomásokkal ámítottak téged! Nem leplezték le bûnödet, hogy fordítsanak sorsodon.” (2,14) „Szívük az Úrhoz kiáltott Sion leányának várfala miatt.” (2,18a) „Kelj föl, jajgass az éjszakában, az õrködés kezdetén!” (2,19a) „Szeret az Úr, azért nincs még végünk…” (3,22a) „Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret.” (3,33) „Téríts magadhoz, Uram, és mi megtérünk…” (5,21a)
Szeverényi János