A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 17. VASÁRNAP – Ef 4,1–6

Újsághír: „A keresztény egység napját 1996 szeptembere óta tartják az ezeréves fennállását ünneplõ pannonhalmi fõapátságban. Az elsõ eseményen képviseltette magát a grúz, a román, a szerb, az orosz, a magyar ortodox egyház, jelen voltak a magyar katolikus, a református és az evangélikus egyház vezetõi. Az esemény jelentõségét növelte, hogy azon részt vett III. Shenouda kopt pápa, Alexandria pátriárkája is. A különbözõ országokból érkezett, különbözõ felekezetek híveibõl álló zarándokok, hívõk, papok és püspökök ökumenikus istentiszteleten vettek részt.”

Ez a nap, a keresztény egység napja szeptember 14-ére esik. Egységet, idõtállót, õszintét, nem érdekek mentén szervezõdõt, értékhordozót, értékállót bizony elég ritkán találunk. Világunkban oly ritkán tapasztalhatjuk meg a teljességet mint követendõ példát, oly ritka az osztatlan, egy és egész, hogy ha mégis, akkor az figyelmet érdemel, és elismerést vált ki.

Nem természetes. Nem természetes? Konfliktusoktól terhes korunkban, konfliktusokból élõ és virágzó médiumok korát élve – ahol mindig a szétesés, a törés, a harc, a szétzilálódás, az ellenséggé válás, az egész eltörése a hír, a „zajlik” az élet bizonyítéka – alig kapja fel valaki a fejét akár a fenti információra is. Mert ebben semmi különös nincs, sõt ez így (lenne) természetes. A keresztények egysége, a különbözõ felekezetek békéje, egymás és a világ felé megnyilvánuló alázata és szeretete válasz lehetne azokra a pesszimista hangokra, melyek szerint ez a világ beteg, elveszett, menthetetlen.

Igen, a válasszal adósak vagyunk, s ezért kell nekünk, egyházban élõknek, hitben járóknak elõször is kérdeznünk az Egyetlent, akinél van felelet, és van gyakorlati útmutatás.

Ahogyan egykor a legelején, az elsõ matematikaórák egyikén, itt is az eggyel kell kezdeni. Az elhívatáshoz méltó élet a hit nagykorúságában és egységében – az Efezusi levél 4. fejezetének adott cím korrekt meghatározása után költõien szép szakasszal találkozunk. A fogoly Pál, Krisztus foglya írja. Áradóan szép a fogalmazása, benne nem bánt senkit a szóismétlés: az általunk használt fordításban az egy szó hétszer szerepel (4–6. vers).

Minden, amit itt Pál leír, szinte sugárzik; minden mondat árnyalja, mélyíti, hogy mennyire szereti Krisztust, és mennyire óvja és inti mindenkori olvasóit, hogy el ne tévedjenek, el ne essenek. Olyan ez a szakasz, mint egy himnusz. Himnusz, ha megértjük, hogy az lehet természetes, ami nem az, mert eredendõen nem jár nekünk Isten ilyen nagy kegyelme, de adja, és eggyé akar tenni bennünket a hitben.

Számtalan következménye van Isten szeretetének és kegyelmének. Pál alig gyõzi sorolni mindazt, ami összeköt, s amit ez az összekötözöttség bennünk munkál.

Ahogy a tanítványok között is feszültek ellentétek, meg nem értések, ma sem mondhatjuk el azt, hogy nincs már mit tennünk, hogy kétezer év alázatos és áldozatos törekvései nyomán íme, nincs már közöttünk – akár valamely egyházon vagy gyülekezeten belül is – megosztottság. Sajnos nem így van. A helyes tanítástól való eltévelyedés például kezdettõl fogva reális veszély volt. Vannak lépések, amelyeket megtett a Krisztus népe – az õ Lelkének erejével.

Végtelenül bátorító, hogy a mulasztásaink ellenére mégsem kell szégyenünkben és bûnünk súlya alatt összeroppannunk, hanem megkapjuk újra és újra az esélyt, hogy holnap jobbak és különbek legyünk, mint ma, és nekünk, Isten által méltatlanul elhívottaknak is van lehetõségünk tenni azért, amiért Jézus a fõpapi imádságban könyörgött: hogy „egyek legyenek” (Jn 17,21).

Az egység fogalmához – egy internetes szinonimaszótár szerint – legközelebb a hármasság áll, távolabb tõle az anyaszentegyház. Nem véletlenül asszociáltak a megkérdezettek is ezekre a szavakra egy kérdõíves felmérésben.

Az egység Isten lényébõl fakad. A Szentháromság Isten elválaszthatatlanul egy, és csoda, hogy a háromság egységébõl nekünk, individuumoknak, egymástól különálló személyiségeknek oly sok adatik, hogy közösséggé válhatunk, egyházban szolgálhatunk, egy testként, szeretetben, békében és reménységben egyek lehetünk!

Igen, ez valóságos csoda. Matematikai és nyelvi szabályok megdöntése. Bûnös emberek közössége a szent és igaz Istenrõl tehet bizonyságot. Embereké, akik a hit közösségében, a Lélek erejétõl feltöltve képesek elhordozni egymást szeretetben: helye van tehát közöttük mindenkinek, aki hallja a hívást. (Vö.: pogányok és zsidók között Jézus a testében bontotta le az elválasztó falat, Ef 2,14 kk.)

Az egyház: Krisztus teste. Lélek, hit, keresztség, reménység, úr, hit, isten sok van, útja során a keresõ sok ilyet találhat, sok mindenre mondják rá, hogy ez lélek, isten, úr, reménység, megoldás, élet a számodra – de az igazi változatlanul csak ez az egy: a Krisztus.

Egynek lenni minden kereszténnyel akkor lehetséges, ha a keresztények Krisztussal egyek. (Vö. ApCsel 2,46 és 4,32: „…állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban…”; „A hívõk egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt.”)

A keresztény egység napján van miért hálát adnunk, van miért könyörögnünk, van mire visszatekintenünk, és jócskán van mit tennünk.

Ha én egy vagyok Krisztussal, akkor általa, az õ nekem adott fényének a világosságánál végre meglátom, hogy a másik is õvele egy, tehát velem is szoros közösségben van: testvér. Szép Ernõ írta valakirõl, akinek nem volt testvére, hogy ez az élet által ráosztott szerep mennyire fájt neki. Mert a testvér olyan, „mintha valami módon több lenne belõlem”. Mintha az ember nem állna szemben olyan kétségbeejtõen egyedül és magára hagyottan az élettel, a halállal. Amióta Krisztus emberré lett, és embersorsot vállalt, meghalt és feltámadt, ez a félelem és fájdalom nem lehet erõsebb nálunk!

Kõháti Dóra