A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 18. VASÁRNAP – 1Kor 1,4–9

Többen hibájául róják föl az apostoli kor kereszténységének, hogy Krisztus visszatérését közelre várták. Az Elsõ korinthusi levél bevezetõ mondataiból úgy tûnik, mintha Pál apostol osztaná a gyülekezetnek ezt a reménységét: a Krisztus napja közel. Kétségtelen, hogy Pál szavait így is lehet érteni. De nem csak így.

Az evangéliumok tanúsága szerint Jézus úgy beszél második eljövetelérõl, mint amelynek az ideje kiszámíthatatlan, és bármikor bekövetkezhet. Ebbe a közelre várás éppúgy belefér, mint a távoli idõkben való eljövetel lehetõsége. Épp a bizonytalanságból adódik, hogy mindenkor készen kell állnunk rá, hogy megjelenjünk Krisztus ítélõszéke elõtt. Pál pedig arra figyelmeztet, hogy addigra feddhetetlennek kell lennünk. Addigra: tehát – éppen az idõ bizonytalansága miatt – lehetõleg még ma.

De mit ért Pál feddhetetlenség alatt? Kik bizonyulnak Krisztus ítélõszéke elõtt feddhetetlennek?

A kérdésre a Római levél 8. fejezetének elején így felel: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, mivel az élet Lelkének törvénye megszabadított téged Krisztus Jézusban a bûn és a halál törvényétõl. Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erõtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bûn miatt tulajdon Fiát küldte el a bûnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bûnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint. Mert akik test szerint élnek, a test dolgaival törõdnek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaival. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség… Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten elõtt. Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.” (Róm 8,1–9)

Pál az Elsõ korinthusi levél elején is erre utal, amikor Isten hûségét dicséri: „Hû az Isten, aki elhívott titeket az õ Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” (1Kor 1,9) Isten nemcsak a Krisztussal való közösséget tette a kárhozat elkerülésének feltételévé, hanem szüntelenül meg is adja a lehetõséget erre a Szentlélek által. Mert akikben Isten Lelke lakik, és akik a Szentlélek uralma alatt a Lélek szerint élnek, azaz nem a test, hanem a Lélek kívánságait teljesítik, azok a Lélek által Krisztussal is közösségben vannak. Nem cselekedeteik, nem elhatározásuk, nem vallásosságuk által jutnak el a Krisztussal való közösségre, hanem a közösséget a Szentlélek teremti.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Pál mindezt nem lelkipásztori tanácsként mondja személyes beszélgetésben, hanem a gyülekezet közösségének írja. Pál felfogása szerint a gyülekezet attól gyülekezet, az egyház attól egyház, hogy a Szentlélek uralma és vezetése alatt áll. Ahol a Szentlélek vezetése megszûnik, ott nincs Krisztussal való közösség sem, és az egyház többé nem egyház, a gyülekezet pedig nem gyülekezet, hanem mindennek emberi erõfeszítéssel fenntartott gyatra utánzata.

A Szentlélek uralma alatt álló gyülekezetben a Lélek vezetését és ennek nyomán a Krisztussal való közösséget a hívek természetesen egyénileg is megtapasztalják, ki-ki hitének mértéke és a neki adott kegyelmi ajándék szerint. Ám az individualizmus korában nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az apostol szerint a Krisztus napján a gyülekezetnek, az egyháznak mint közösségnek kell feddhetetlennek találtatnia. Ez nem mond ellene annak, hogy – miként Pál máskor mondja – „mindenki a saját tetteit vizsgálja meg”, mert az ítélet napján „mindenki a maga terhét hordozza” (Gal 6,4.5).

A lélek kívánságainak engedelmeskedõ, a test kívánságait elutasító, nekik ellenálló élet és nyomában a Krisztussal való közösség azonban nehezen képzelhetõ el a Szentlélek uralma alatt álló gyülekezettõl elszakadva.

A kör itt bezárul. Visszajutunk az alapkérdéshez: egyházunk és benne gyülekezeteink a Szentlélek uralma alatt állnak-e még? Mert a lehetõség erre ma is adott. Hiszen – miként Pál tanúsítja – Isten hûséges! Hûsége ma sem, irántunk sem szûnt meg!

De mi a jele annak, ha az egyház már nem áll a Szentlélek uralma alatt? Az Elsõ korinthusi levél kijelölt részének folytatásában Pál erre így ad választ: „A mi Urunk Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, testvéreim, hogy (…) ne legyenek közöttetek szakadások, hanem ugyanazzal az érzéssel és ugyanazzal a meggyõzõdéssel igazodjatok egymáshoz. Mert (…) viszálykodások vannak közöttetek. Úgy értem ezt, hogy mindenki így beszél köztetek: »Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé.« Hát részekre szakítható- e Krisztus?” (1Kor 1,10–13)

Ahogy egykor a korinthusiak számára volt visszatérés a viszálykodás és szakadás halállal felérõ állapotából, úgy számunkra is van, mert „hû az Isten, aki elhívott (…) az õ Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre”.

Véghelyi Antal