ÉnekKincsTár

Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor döbbenten éli át menny és föld találkozását. Olyan „szemtanúvá” válik, aki mindezt önmagában is megtapasztalja. Sokszor álltam már virágvasárnap vagy nagyszombaton a Deák téri oltár elõtt; a Lutheránia kórussal Johann Sebastian Bach Jánospassióját énekelve eljutottunk az utolsó korálig, a Szívbõl szeretlek, Jézusom (EÉ 362) utolsó verséig. Az addigra már elfáradt hangok új életre keltek, a szemek ragyogtak, a kórus olyanná vált, mint egy csapat, amely az öröklét felé menetel valami megmagyarázhatatlan, földöntúli boldogsággal.

A Szentháromság ünnepe utáni tizennyolcadik vasárnap evangéliuma (Mt 22,34–46) az Isten és az embertárs szeretetérõl szóló jézusi kettõs nagy parancsolatot állítja elénk. Jézus az összekötõ kapocs menny és föld között, a Krisztuskövetõ embert a szeretet parancsolata állítja a maga kicsinységével együtt a „két világ” határára.

Az epistola (1Kor 1,4–9) arról beszél, hogy a szeretet útján járó gyülekezet a krisztusi kegyelem által meggazdagodva végezheti küldetése szolgálatát. Ennek a vasárnapnak a tematikája, igéi már elõrevetítik a kegyelmi idõ véges voltát, az Úr napjának közelgõ eljövetelét.

E heti graduálénekünk Martin Schalling (1532–1608) hányatott sorsú lelkész költeménye. Melanchthon tanítványaként indult, prédikációiban egyre radikálisabban ostorozta a lutheri és a kálvini irányzat csatáiban megtépázott gyülekezeteket, birtokosokat. Regensburgi gyülekezetébõl kemény hangú prédikációja miatt kergették el, következõ szolgálati helyén, Ambergben pedig a kálvinista III. Frigyes választófejedelemmel került teológiai konfliktusba, aki rövidesen menesztette hivatalából. Végül húsz éven át nürnbergi lelkészként tevékenykedett.

Nevéhez leghangsúlyosabban a Szívbõl szeretlek, Jézusom kezdetû ének kötõdik, amely az évszázadok alatt sok-sok generáció himnuszává vált, többek között Heinrich Schütz és Bach is feldolgozta.

A szöveg jellegzetessége a személyes hangnem, amely nem moralizáló jellegû, hanem állandó, folyamatos rácsodálkozás a kegyelmével jelen lévõ Krisztusra. Az emberi élet határára állít, szinte kiemel a megszokott emberi látásmódból. Egyszerre tekint felfelé, Istenre és az embertársakra.

Az elsõ versszak a Jézusba vetett bizalom mindent átölelõ, felülíró indulatáról tanúskodik. A háttérben pedig felsejlik Luther kilencvenöt tételébõl a hatvankettedik: „Az egyház igazi kincse az Isten dicsõségének és kegyelmének szent evangéliuma.”

A második vers a keresztény életútra tekint. Az az ember tud testvére mellé odaállni, aki tisztában van vele: életét, küldetését Istentõl kapta. Ez az ember képes békességgel elfogadni azt az utat, melyet végig kell járnia. „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Mt 16,24) A harmadik vers az Istenben bízó ember földi életének és a világvégének a párhuzamba állítása, hiszen az embernek és a világnak is porrá kell lennie, meg kell semmisülnie, hogy Krisztus dicsõsége új életre támassza fel.

Olyan, a szeretetrõl szóló hitvallás ez az ének, amely a Szent elé állít minket. Oda, ahol már nem kell figyelmeztetni bennünket: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent az a hely, ahol állsz.” (Józs 5,15b) Oda, ahol rálátunk Isten dicsõséges cselekedeteire, elmondhatatlan és megérthetetlen szeretetének ajándékaira és arra a csodára, hogy elhívása alapján mindennek mi is részesei lehetünk.

Sokszor görcsösen, eredményt hajhászva botladozunk keresztényinek tûnõ utunkon. Mai énekünk megtanít bennünket arra, hogy elõször tekintsünk fel örökkévaló Istenünkre, és ezután, õrajta keresztül lássuk meg testvéreinket a világban. Küldetésünk útján csakis egyedül Urunk kegyelmébõl élhetünk. „Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülõ Istené.” (Róm 9,16)

Johann Gyula