Kultúrkörök

Micsoda izgalom és aggodalom vesz erõt egy gyülekezeten, amikor temploma veszélybe kerül, és új istentiszteleti helyet kell keresnie! Emlékszem, hogy Sopronban templomtetõnk megcsúszásakor milyen sokan hoztak áldozatot – hazaiak és külföldiek egyaránt – a mentés érdekében.

Vannak esetek, amikor nem lehet megmenteni a templomot.

Elõfordul, hogy megüresedik. Nem azért, mert nem járnak istentiszteletre a gyülekezet tagjai, hanem mert valamely kényszerítõ oknál fogva el kell hagyniok községüket, hazájukat. Így álltam meg az elmúlt nyár egyik késõ délutánján szülõfalum egykori népes filiája volt templomának üres telkén, ahol megmaradt téglákból állított oszlop táblája jelzi csupán, hogy itt állt egykor a gerényesi templom. Szemembe könny tolult.

Szívszorító gondokról beszélt a keszthelyi felügyelõ is, amikor egy zsinati ülésrõl együtt tartottunk hazafelé, hiszen – mint mondta – templomukat veszélyes statikai állapota miatt valószínûleg le kell bontani. Azóta több mint egy évtized elmúlt, és a szakértõi vélemény alapján kiderült, hogy nem kell bontani, megmenthetõ. A templom mellett a régi paplak helyén új gyülekezeti centrum épült, ahol télen fûtött helyiségben tarthatnak istentiszteletet, egyéb gyülekezeti alkalmakat, és vendégszobával ellátott lelkészlakásból indulhat a mindenkori lelkész szolgálatra a távoli Balaton-parti gyülekezetekbe. Ezt sok éven át hûségesen végezte Nagyné Szeker Éva lelkésznõ, aki – elfogadva az egyik fõvárosi gyülekezet meghívását – hagyta el a Balaton partját.

Így történt, hogy egy vasárnapon, amikor „már nem és még nem” volt a gyülekezetnek lelkésze, Kendeh Gusztáv felügyelõ felkérésére vállaltam az istentisztelet megtartását. Örömmel szolgáltam a megmentett templomban, hiszen ez alkalommal végeztem itt elõször istentiszteletet – nyolcvanadik évem küszöbén –, noha gyenesi ifjúsági konferenciák, egyházmegyei lelkészértekezletek kapcsán többször is voltam a szép kis templomban.

Amikor hazafelé tartva a verõfényes nyárutón a Balaton partján gyönyörködtem a tájban, hálával gondoltam „megmentett templomi” szolgálatomra mint életem egyik ajándék – záró- – akkordjára. Ugyanakkor imádságos szívvel kérhettem Urunkat, hogy áldja meg azokat a gyülekezeti tagokat, akik megmentett templomukban hallhatják az élõ igét. Meg azokat is, akik – mint a gerényesiek – hatvan évvel a kitelepítés után hazalátogatva egy téglaoszlop elõtt adhatnak hálát egykori templomukért…

Szimon János