Napról napra

Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicsõségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak. Ézs 42,8 (Mk 12,32; Mk 12,28–34; Róm 14,17–19; Zsolt 142) Mózes a Hóreb hegyénél Isten nevét szerette volna megtudni. Arra hivatkozott, hogy ha majd megkérdezik tõle Izrael fiai, mi a neve atyáik Istenének, nem tud mit mondani. Isten azonban Mózes aggodalmaskodására azt felelte: „A Vagyok küldött engem hozzátok.” (2Móz 3,14) Nekünk is így mutatkozik be Isten: õ a Vagyok, a Létezõ, az élet Ura. Bármit teszünk, bárkibe vetjük bizalmunkat Istenünkön, az Úron kívül, mindig szembesülni fogunk a lét dicsõségének és az élet dicséretének hiányával. Mert egyedül õ az Úr, és nincs rajta kívül isten.

Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik. 5Móz 8,3 (1Tim 6,17; 1Thessz 4,9–12; Jer 30,1–3) Nincs még egy nyelv a magyaron kívül, amelyben a búzát életnek is hívnák. A régi magyar ember nem véletlenül nevezte így gabonáját! A búzaszemben egyfelõl megtalálható minden olyan tápanyag, amely szükséges a sarjadó növény fejlõdéséhez, másfelõl tápértéke, rostjai megfelelõek a kenyerét verejtékkel keresõ számára. Mi talán egy kicsit jobban értjük, mit jelent a kenyérbõl való élet. Jó lenne azt is megértenünk, mit jelent az Úr szájából hangzó igével való élet! Jézus Krisztus mondja magáról, hogy õ az élet kenyere…

Bizony, itt van Isten, a mi Istenünk örökkön-örökké, õ vezet minket mindhalálig. Zsolt 48,15 (1Pt 3,18; 1Tim 1,1–8/9–11/; Jer 31,18–20.31–37) Azt gondolhatnánk, sokkal felvilágosultabbak vagyunk a régi korok népeinél, amelyek számos istenséget, bálványt kreáltak maguknak. Ma már csak mosolygunk azon, hogy még ajándékokat is vittek az isteneknek. Pedig nem sok alapunk van a fejcsóválásra – ma is megvannak az isteneink, amelyeknek idõt, energiát, anyagiakat szentelünk. S nem vesszük észre, hogy ezek is ugyanolyan bálványok, mint Asérá vagy Baal. De nekünk olyan Istenünk van, aki nem hagy cserben, mellettünk áll, és kész vezetni bennünket egy egész életen keresztül.

Új nevet adnak neked, melyet az Úr maga határoz meg. Ézs 62,2b (Gal 2,20; Énekek 8,4–7; Jer 36,1–32) A gyerekek gyakran beceneveket találnak ki egymásnak valamilyen külsõ-belsõ tulajdonság alapján, amelyet kidomborít az új név. Azonban nem mindig pozitív tulajdonságok szülnek vállalható új elnevezéseket: elõfordul, hogy valakit épp a gúnyneve kísér el egész élete során. Próbál szabadulni tõle, de magán hordozza, mint egy pecsétet. Istenünk lát minket, és pontosan tudja, hogy életünk során milyen elnevezések ragadtak ránk. Azonban õ új nevet akar adni. Így lett Jákóbból (csalóból) Izrael (Isten uralkodik); így kaphatunk mi is új nevünk mellé új életet Krisztusban!

Jézus miután rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: „Egyvalami hiányzik még belõled: menj, add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” Mk 10,21 (Jer 31,3; ApCsel 6,1–7; Jer 37,1–21) Mindig van egyvalami az életünkben, ami közénk és a Mester közé áll. Igaz, hogy rendes fiú volt ez az ifjú, igyekezett betartani a törvényt, mégis volt egyvalami az életében, a vagyon, ami elválasztotta Isten országától. Pedig ha törvénytisztelõ életet élt, bizonyára befizette a templomadót. Valószínûleg nem gondolt arra, hogy pont az anyagiak választják el az Úrtól. A mi életünkben is sokszor adódik valami, ami becsúszik, és letérít a követés útjáról; a legkisebbek, a legjelentéktelenebbnek látszóak az igazán veszélyesek…

Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg! 2Móz 14,14 (2Kor 4,9; Lk 23,32–34; Jer 38,1–13) Mi, emberek alapvetõen szeretjük kézben tartani a dolgokat. Nehezen bízzuk rá magunkat másokra, nem szeretünk függni senkitõl. Félünk, hogy más nem képviseli megfelelõen az ügyünket. Nehezen bízunk meg másokban. Vannak azonban olyan területei az életünknek, ahol nem tehetünk semmit, mert nem rajtunk áll vagy bukik a gyõzelem. A tehetetlenségét érzõ embernek nem marad más, mint széttárni a karját, várni, reménykedni. Nem a léhaság tétlensége ez, sokkal inkább az Istenbe vetett bizalom próbája. Mert õ az, aki munkálkodik bennem és a másik emberben is. Sokszor azzal rontunk el mindent, hogy türelmetlenek vagyunk, és nem várjuk meg munkájának eredményét.

Tudom, kiben hiszek, és meg vagyok gyõzõdve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megõrizze. 2Tim 1,12 (Zsolt 39,8; Mt 5,17–24; Jer 38,14–28) Azt még talán könnyebb megmondani, hogy kinek hiszek. De hogy akiben hiszek, annak van hatalma, és megtart életem utolsó napjáig, sõt még azon túl is – ezt már sokkal kevesebben merik állítani! Sokan és sokszor buktak már el az emberiség történelme során, amikor meggyõzõdésüket valami olyasmibe vetették, amirõl késõbb kiderült, hogy nem képes megtartani õket. Az ember sokszor menekül az Istenbe vetett hit elõl, mondván, valami modernebbre van szüksége. De újra és újra rá kell döbbennie: nincs értelme mást keresni. Bárcsak mi is mindig ki tudnánk mondani: „Igen, tudom, kiben hiszek, és meg vagyok gyõzõdve arról is, hogy õ megtart örökre.”

Csorba János