Evangélikusok

Amikor még jegyben jártak – jegyesoktatáson Horváth-Hegyi Olivér evangélikus lelkésznél

Mi máson gondolkodna az ember lánya az esküvõje elõtt egy hónappal, ha nem azon, milyen ízû legyen a torta, hány szálból álljon a menyasszonyi csokor, vagy hogy milyen pezsgõvel koccintson élete nagy napján? Kovács Katalint augusztus közepén azonban korántsem az esküvõszervezés ügyes-bajos dolgai foglalkoztatták. A kajakozónõ ekkor ugyanis éppen pályafutása harmadik olimpiájára készült. Ma már tudjuk: hatodik olimpiai érmét, egyben második olimpiai aranyát szerezte meg Pekingben. Ám a verseny izgalmait és fáradalmait hamar fölváltotta az esküvõt megelõzõ várakozás. Párjával, Hoffmann Ervinnel szeptember 20-án kötötték össze életüket a szentendrei evangélikus templomban.

Jegyesoktatás keretében utolsó alkalommal fogadta a házasulandókat hivatalában Horváth-Hegyi Olivér szentendrei lelkész. Mikor megérkeztem, a szertartás részleteit tárgyalták éppen, közben a võlegény telefonja gyakran megcsörrent – sok még az elintéznivaló.

Jegyesoktatás keretében utolsó alkalommal fogadta a házasulandókat hivatalában Horváth-Hegyi Olivér szentendrei lelkész. Mikor megérkeztem, a szertartás részleteit tárgyalták éppen, közben a võlegény telefonja gyakran megcsörrent – sok még az elintéznivaló.

Három nap múlva esküvõ. Nem akartam Katit föltartani, inkább én vettem megtiszteltetésnek, hogy idõt szán rám, s életének nagy eseménye elõtt megoszt néhány gondolatot az Evangélikus Élet olvasóival.

– Hiszek Istenben, s ezért fontosnak tartom, hogy templomban keljünk egybe. Gyerekkoromban a szentesi nagymamámnál nyaraltam minden évben, aki egyébként evangélikus, õ ismertetett meg a kereszténységgel – meséli. – Egyértelmû volt számomra Isten létezése, sosem kételkedtem benne. Nagyon sokat fohászkodom mind a mai napig Istenhez, és érzem, hogy áldása kíséri életemet.

– Nem ebben a városban laknak, miért esett a választásuk épp a szentendrei templomra?

– Mindenképpen a Duna-parton szerettünk volna esküvõi helyszínt találni, mert itt lakunk a közelben. A konkrét templomra az interneten keresgélve találtunk rá. Egyszer csak ezt dobta ki a keresõ. Eljöttünk, megtetszett, azt mondtuk, hogy igen, ez az a hely, ahol össze kell házasodnunk. Az egyszerûségétõl olyan szép.

– Hogyan ünnepelnek majd?

– Nagyon…! – feleli felszabadult örömmel Kati. – A templomi szertartás után lesz a vacsora és a buli a barátokkal. Sajnos sem Ervinnek, sem nekem nem túl népes a családom, de barátunk annál több van. Körülbelül százharminc vendéget várunk.

– Ha jól tudom, már hosszú ideje tart a kapcsolatuk a võlegényével…

– Így igaz. Edzõtáborban ismerkedtünk össze, Ervin ugyanis kenuzott. Tizenegy éve élünk együtt. A házasságkötést eddig egyikünk sem tartotta annyira fontosnak, de mindketten meg akarjuk élni ezt az eseményt. Ahogy közeledik a nagy nap, érezzük, hogy ettõl kezdve sokkal nagyobb a felelõsségünk egymás iránt…

– Evezzünk más vizekre: milyen motivációval teszi legközelebb vízre a kajakot?

– Ez nehéz kérdés, mert valójában még nem tudom, hogyan tovább. Az biztos, hogy nagyon szeretek kajakozni. Ezenkívül van egy kis hiányérzetem, mert nem minden úgy sikerült ezen az olimpián, ahogy szerettem volna. Ez azt mondatja velem, hogy folytassam a kajakozást. De nem szeretnék elhamarkodottan dönteni. Mert tudom, ha már döntök, akkor megingás nélkül kell végigcsinálnom az újabb négy évet.

– Jól sejtem, hogy egy egyéni olimpiai aranyérem a célja?

– Ezt nem szeretném így kimondani, mert tényleg rengeteg örömöm volt a sportban eddig is. Fantasztikus dolognak tartom, hogy már hosszú évek óta a felnõtt kajak-kenu válogatott tagja vagyok. 2002 óta csupán néhány alkalommal nem lógott aranyérem a nyakamban egyegy világverseny után. A legfontosabb, hogy örömömet leljem abban, amit csinálok. Akkor sem szabad megállni és föladni, ha a célomat mégsem sikerül elérni. Igenis tovább kell dolgozni érte.

– Sok boldogságot és Isten áldását kívánom közös életükre!

A leendõ férjre és feleségre egy különleges feladat vár még: a lelkész arra kéri õket, írjanak egy szerelmes levelet egymásnak – ott helyben, negyed óra alatt. Ezt a levelet azonban nem mutathatják meg a másiknak. Borítékba zárják, és öt év elteltével kapják majd kézhez…

Szeverényi Ágnes